Március 15-ét ünnepeltük

   A mátyusföldi térségben több mint egy hétig zajlottak korunk talán legnagyobb magyar nemzeti ünnepéhez, március 15-éhez köthető rendezvények. A helyi közösségek szinte minden olyan településen, ahol nagyobb számban élnek magyarok, megemlékeztek a korabeli magyarság dicső márciusi cselekedeteiről.

   Az 1848-as forradalom kitörésének immár 175. évfordulóját ünnepeltük idén, tehát egy és háromnegyed évszázad telt el történelmünk e kiemelkedő eseménye óta. Örömteli, hogy a múló idő ellenére ilyen teret szentelünk emlékezetének még a napjainkban is. Hiszen, a magyarságot azóta jónéhány igen komoly sorscsapás érte, ideértve nemcsak a forradalmat követő szabadságharc leverését, az első és második világégést, a kommunista diktatúrát, hanem mindenekelőtt hazánk szétszakítását és nemzetünk felszabdalását, annak jelentős részének idegen uralom alá hajtását. Tudjuk, hogy az egyes ünnepségeken általában a helyi magyarságnak csupán kis hányada vesz részt, sokszor évről évre ismétlődően ugyanazokkal az ismerős arcokkal van módunk találkozni. Ha figyelembe vesszük korunk társadalmának visszásságait, a kulturális és mindennemű származási gyökerek felszámolását zászlójára tűző globális törekvéseket, mégis örülnünk kell, hogy városról városra, faluról falura haladva továbbra is meg vannak azok az 50-100 fős, de helyenként akár nagyobb csoportok, akik szervezői munkájukkal, illetve részvételükkel jelzik, nem közömbösek a magyarok dolgai iránt, számít nekik közösségünk sorsa.

   Magyarságunk egyre fogyatkozó létszámának tükrében azonban fel kell tenni a kérdést: vajon további 175 év múlva lesznek-e még, akik a mi falvainkban, városainkban megünneplik március 15-ét?

   A deákiak március 12-én a református templomban tartották meg rendezvényüket, amelyen lehetőségem volt részt venni. A két egyház közti jó kapcsolatok jeleként a helyi katolikus plébános, Tóth László kanonok, püspöki helynök tartott ünnepi igehirdetést. Felidézte a forradalom történetét, Petőfiék bátorságát, rámutatott arra, hogy a szabadságharc bukása ellenére a forradalom gyümölcsei idővel részben beértek. 1848 márciusa nélkül ugyanis nem lett volna kiegyezés, a későbbiekben kevesebben beszélték volna a magyar nyelvet a Kárpát-medencében. Tanulságos, lényegre törő szónoklatában ezt követően Puccini Turandot című operájának történetét tárta a gyülekezet elé, melyet a szerző halála miatt annak tanítványai fejeztek be. Mivel az ősbemutatón a Puccini által írt rész végénél a karmester az előadást megszakította, így mindenki tudhatta, meddig jutott el ő, és mit tettek hozzá a tanítványok. A darab végül, egységes egészként, világszerte nagy sikert aratott. Párhuzamot vonva a Turandot és 1848/49 története közt a kanonok úr felhívást intézett napjaink magyarságához: folytatnunk kell a márciusi ifjak munkáját, jelen állapotában ugyanis a magyar szabadság dolga nem befejezett! Olyan szívre van szükség, amely megbecsüli nem csak az 1848/49-es hősöket, hanem a mi magyar jövőnket is!  

   Az elhangzott szavakat érdemes mindannyiunknak jól emlékezetünkbe vésnünk. Megőriznünk, mint egy lángot, s hozzájuk igazodnunk, közösségünk vezetőinek és minden tagjának egyaránt.  Visszhangozzanak a fülünkben mindig, ha fontos kérdésekben döntéshozatal előtt állunk! Ha azon mélázgatunk, vegyük-e a fáradságot, hogy kilépjünk a komfortzónánkból. Merjünk-e valamit megtenni, vagy sem? Ugyanis nem kell különösebb jóstehetségnek lenni, hogy lássuk, ha közösségként nem teszünk semmit, azzal is döntést hozunk, az önfeladást választjuk.

   S akinek csak lehet, adjuk ezt a lángot tovább! Azért, hogy 175 év múlva is legyenek még, akik megünneplik itt, a mi falvainkban, városainkban, március 15-ét.