Citerázni tanultam, Tardoskedd

   Én eddig csak messziről láttam citerát. Mármint úgy, hogy citera a citerással együtt a színpadon, én pedig hallgatóként a nézőtéren. A citeramuzsika passzív élvezője voltam.

   Egészen 2022. június 18-ig. Ezen a szombat délelőttön a tardoskeddi Faluház nagytermében ott feküdt előttem az asztalon egy citera. Óvatosan megpendítettem a húrjait – csak úgy próbaképpen –és szólt. Csak azt nem tudtam elképzelni, hogy miként lesz ebből bármiféle dallam...

   Az úgy kezdődött, hogy Halász Bianka, a remek citerajátékos és csodás hangú énekes, a Tardoskeddi Citerások vezetője, a Csemadok Tardoskeddi Alapszervezetének márciusban megválasztott szemtelenül fiatal elnökasszonya, akinek annyi az ötlete, hogy magának is szortíroznia kell, hogy ugyan melyiket is valósítsa meg hamarább, ráadásul egy tündéri, hároméves kisleány édesanyja. Továbbá Bračo Péter az alapszervezet szintén frissen választott alelnöke, a Recefice gyermek-citerazenekar vezetője kitaláltak egy klassz dolgot: bemutatni a citerát azoknak az érdeklődőknek, akik – hozzám hasonlóan – azt sem tudják, melyik a hangszer eleje és hátulja. Akik talán még semmiféle hangszert nem láttak közelről, vagy ugyan játszanak valamilyen hangszeren, tán még énekelni is tudnak, de a citera ismeretlen a számukra, vagy akik énekelni is legfeljebb a fűnyíró zaja mellett mernek, mert akkor saját maguk sem hallják... Ez az én esetem. Magyarán, nekem a fűnyíró vagy a porszívó adja a vokált.

   Mivel annak idején, valamikor régen néhány évig tanultam zongorázni, ami azt jelenti, hogy kemény gyakorlás után – ha jó napom volt – hibátlanul végig tudtam játszani a Für Elise-t, lelkes zenerajongó és -hallgató vagyok.  Még akkor is, ha csakhamar rádöbbentem, hogy virtuóz soha nem lesz belőlem. Nagy szívfájdalom volt ez nekem.

   Most azonban itt állt előttem egy lehetőség: kipróbálhattam a citerát. Semmi pénzért ki nem hagytam volna.  Összejöttünk vagy egytucatnyian. Igaz, volt köztünk két zenész is: Czibulka Imre, aki annak idején évekig egy amatőr együttes énekese, gitárosa és billentyűse volt és a mai napig aktívan zenél és Tóth Ferenc, az ismert tardoskeddi profi gitár- és fotóművész, aki gitárjátékot is tanít. Citerázni viszont még ők sem tudtak. Igaz, a következő órákban hozzánk képest öles léptekkel haladtak előre. Mi, többiek, ugyanis tőrőlmetszett amatőrök voltunk.

   Bianka és Péter meghívtak egy kedves, fiatal naszvadi házaspárt, Ivan Viktóriát és Dánielt, szintén nagyszerű citerásokat, hogy segítsenek az oktatásunkban. Ugyanis nem csupán arról volt szó, hogy végre megtudjuk, melyik egy valódi citera jobb és bal oldala, hanem próbáljunk meg rajta játszani is.  Ha - ne adj isten - megtanulnánk végigjátszani a Boci, boci tarka című gyermekdalocskát, az már felérne egy győzelemmel. Az a legegyszerűbb. Óvodás szint, de nehogy már sikerélmény nélkül maradjunk, és rögtön az elején elkeseredjünk... Ösztönözni kell az ilyen magunkfajta kezdőket. Azt mondták, ne féljünk, a citera igazi népi hangszer, ami azt jelenti, hogy egyáltalán nem nehéz. Azok a valamikor parasztemberek sem végeztek konzervatóriumot.

   Jól csinálták. Mert, igaz, ami igaz, eszünk ágában  sem volt feladni, de nem volt könnyű. Mert, ha már magamból indulok ki, a zongora billentyűit elég leütni, de egy citerának húrjai vannak, amiket le kell fogni, aztán nem mindegy, lent vagy fent, errébb vagy arrébb, rakosgatni az ujjam begyét, lehetőleg ügyesen, közben a másik kezemben lévő kis pengetővel meg pengetni, hogy szóljon, még a dallam is felismerhető legyen... hát, mit mondjak, borzasztóan bonyolultnak tűnt. Méghogy egyszerű népi hangszer...

   Bianka felírta a táblára a kottát, türelmesen elmagyarázta, hogy mi mit jelent, hogyan tartsuk a bal kezünk ujjait, hogy igazi dallamot sikerüljön kicsalogatni azokból a húrokból. Négy oktatónk a lelkét is kitette értünk. Bocikám, te tarka, alaposan próbára tettél minket! De sikerült. Mekkora öröm volt, hogy el tudtam játszani citerán ezt az egyszerű kis dallamot. Aztán jött a következő és az egészek mellé a félhangok! Jaj, most már nemcsak a lenti húrokat, de a fentieket is meg kellett szólaltatni. „Szegény legény vagyok én, erdőn mezőn járok én, krajcárom sincsen, elszakadt az ingem...”

   Fülbemászó, szépséges melódia, igazi népdal, ez már valami volt. Persze, a bocihoz képest jóval nehezebb. Mármint nekünk. Szóval kihívás. Megsokszorozta a lelkesedésemet. Ezt meg kell tanulni eljátszani, ha törik, ha szakad. Ha már kétszer egymás után sikerült lefogni az egész és a fél hangokat is, azt már nagy eredménynek könyveltem el. Újra és újra kezdtem. Már két sor sikerült, már az egész strófát sikerült eljátszani... Biankáék ott járkáltak közöttünk: Igen, ez az, erről van szó! Remek, így kell! Nagyon jó! És még milyen jó volt hallani a biztatást! Elhittük, hogy tudjuk!

   Reggel kilenctől délig folyt a citeraóra! Olyan gyorsan telt el az idő, hogy észre sem vettük. Teljesen belemerültünk a citerázásba. Legszívesebben tán már másnap mentünk volna újra. Borzasztóan sajnáltam, hogy nincs otthon egy citerám a ládafiában, mert estig nyúztam volna.

   Mindenesetre megbeszéltük, hogy szeptemberben mindenképpen folytatjuk. Remekül éreztük magunkat és sokat tanultunk. Jöhet a következő citeralecke.