Zene s a rock - ÉNEK

   A rockzenekarokban meghatározó szerepe van a frontembernek, aki viszi a bandát, adja a lendületet. Ez az ember általában az énekes. Az ének meghatározó, egyedi hangzást ad, és igy a zenei stílus és a hangszerelés mellett felismerhetővé teszi a zenekart. A jó énekes nem terem minden sarkon, annak ellenére, hogy a mega-, giga-, és szupersztár-tehetség válogatók végtelen sorával találkozunk a tv csatornákon nap mint nap. A zenekar sikere nagyban múlik azon, milyen a vezéralak, mit tud tenni a színpadon és a színpadon túl. Lehet valaki jó szervező, remek vezéregyéniség, kitűnő zenei szakember, nagyszerű menedzser, jóképű színpadi jelenség, de ez, ahogy azt a költő mondja, nem elég. Énekelni is tudni kell.

   Kodály Zoltán mondta, hogy süket ember nincs. Mindenkit meg lehet tanítani énekelni, és mindenkinek lehet csiszolni a zenei hallását. Erről magam is megbizonyosodtam a zeneiskolában. Itt több évig gyúrtam a zongorát teljes utálattal, összeszorított fogakkal. Végigcsináltam. Szüleimnek akkortájt ez státuszszimbólum volt, nekem pedig nem nagyon volt beleszólásom abba, mit akarok. Egykét őszinte pofon meggyőzött arról, hogy mi a jó nekem. A szolfézs /énekóra/ volt a kínok kínja. Hiába kéredzkedtem ki a WC – re. A tanárnő megvárt és a társammal együtt, aki már régebben kint ült, kénytelenek voltunk énekelni. Ráadásul két szólamban, kottából. Hogy ki melyik szólamot énekelte, azt csak abból tudta meg az osztály közönsége és a tanárnő, hogy a végén elárultuk nekik. Mivel a produkcióban nekem sikerült magamból különböző magasságú hangokat kipréselni, én voltam a jobb. A barátom viszont, aki csak elszavalta a hangokat, az igazgatónő fia volt. Nem kaphatott ötöst, én meg jobb voltam, így aztán a jeggyel meg voltunk elégedve mindketten. Azóta ő a zeneiskola igazgatója lett, én pedig végigzenéltem a főiskolai éveimet. Lányosztálytársunk, akinek a hegedű és az éneklés nem volt gond, ma énekkari karnagyként keresi kenyerét, én pedig áhítattal hallgatom minden fellépésekor az énekkart.

   Szóval, a zenét meg lehet tanulni. Az éneket is. Szomorú aktualitást ad dolognak, hogy a napokban halt meg Balogh Csaba. Az ÉNEKTANÁR. Így, nagybetűvel. Aki Galántán magyar iskolába járt, az ismeri. Ötödikes koromban ismertem meg, amikor a zeneórát már külön tanár tanította. Megtanított bennünket, és minden más osztályt is, énekelni úgy, hogy a végén csak bemutatta kezével a hangokat, és dallamot énekeltünk. Az énekóra nem volt megterhelés, néha még élveztük is annak ellenére, hogy ha túlléptük a jóság megengedett szintjét a szünetben, akkor „Ti vadbarmok!” csatakiáltással kiosztott néhány atyai pofont a legközelebbieknek, és a kedélyek ilyetén megnyugtatásával elkezdődött az énekóra. Ez nagyjából ötven éve volt. Azóta a tiszteletem még nagyobb lett Balogh Csaba iránt. Az énekkarosok mindig is valami többet jelentettek a galántai magyar iskolákban. Köszönhetjük ezt neked Tanár úr! Frontembere voltál egyszerre a galántai, a mátyusföldi és a felvidéki magyar énekkari zenei életnek. Hiányozni fogsz!