Tablókép, vagy amit akartok

   Abszolúte pontos képet alkotni fizikai világunkról csak az képes, kinek lehetősége van azt kívülről is szemlélnie, miközben egyidejűleg benne lakik. Ezt csak Isten teheti meg, mert Ő az, kinek egyik része a másikban van, és így alkotják együtt a Szentháromságot. Ugyanez érvényes az emberi társadalmakra is, mert ahány ember, annyi féle planéta, egy hétmilliárd nyolcszázezer ismeretlenű egyenlet vagyunk, akárcsak a hópelyhek titokzatos egyedisége. Hasonló titkokba botlik az is, aki a felvidéki magyar etnikum lelkét szeretné feltérképezni. Tegyük fel, van egy képzelt néprajzkutató, egy kultúr-antropológus, aki egy fényképben, egy iskolai osztályképhez hasonló felvételben szeretné ábrázolni mibenlétünket. Az biztos, hogy egy közös fotó, összedugott fejekkel korántsem fejezné ki etnikumunk diverzitását, sokféleséget. Egy tablókép sokkal inkább alkalmas volna erre, ahol mindenki a saját privát galaxisát testesíti meg.

   Ha etnikumunk földrajzi fekvését tekintjük, triviális hasonlattal élve, egy ebihalhoz hasonló alakú földsávot látunk, melynek fejét Csallóköz és Mátyusföld alkotja, a szája Pozsony, melynek nagysága és étvágya folyvást nő. Az olcsó magyar telkeknek köszönhetően sorra épülnek be a csallóközi termőföldek, vagy vesznek megüresedett magyar családi házakat a fővárosiak, mert nem szaporodunk. Egykor ez a betelepülő szlovákság, a fővárosba igyekezett mindehonnan, akár a vértolulás, de most nálunk keresi az életteret, mert igenis, ők szaporodnak, mint egy életképes nemzet. És ahol néhány szlovák család megveti a lábát, a rinyálásnak se vége, se hossza, rögvest szlovák iskolát követelnek, elvégre ők vannak mindenütt otthon, mi csak az asztalról lelógó rétesszél vagyunk.

   Ezen virtuális ebihal törzse keleti irányban egyre vékonyodik, akár az itt élő népesség nemzeti tudata, és átnyúlik Hont, Nógrád, Gömör tájegységeken, a farka valahol Ágcsernyőnél ér véget. Pokoli terv volt a 400 kilométer hosszú magyarok lakta vidéket 5 megyére és 17 járásra tagolni, nem is beszélve a magyarajkú hívősereg hat egyházmegyébe szalámizásáról. Mi ez, ha nem lassú, szisztematikus és alattomos népirtás, egy őshonos közösség beolvasztása? De vannak olyan politikusaink, akik ennek dacára még udvarolnak is a hatalomnak. Kisegér politikusi akarnokok dübörögnek az elefánttokkal a hídon.

   A többségi nemzet politikusai jól tudhatják, ez az ország csak politikailag a mi hazánk, érzelmi, szellemi- és kultúrszempontból korántsem. A virtuális haza pótlásául szolgálhatna a közös anyanyelv összetartó ereje, ha nem űznék azt diszkriminatív törvényrendelkezésekkel a társadalom perifériájára. Ide kívánkozik egy interjú, amit néhány éve a magyar televízió készített Kerekes Vica színművésznőnkkel. Többek között arról kérdeztek őt, hogyan jellemezné a felvidéki magyarság általános állapotát, mert az anyaországiak aggodalommal figyelik az itteni magyarság lemorzsolódását. Amire a művésznő azt felelte, a felvidéki ember fuldoklik, ha élőszóban kell megnyilvánulnia, mert állapotára a nyelvnélküliség, nyelvi rokkantság jellemző. Mindez a talajtalanság, a biztonságot adó haza hiánya, de ezt már nem ő mondta, hanem a tények. Ez a mi kórképünk, ami miatt félre kell verni a harangokat. Kellene egy darabka haza, amely mint a magzatvíz, védi és táplálja az életet.

   Vágsellyei lévén nap mint nap találkozom azzal a jelenséggel, hogy az odahaza magyarul kommunikáló személyek kutyájuk sétáltatása közben szlovákul beszélnek kedvencükhez, gondolom azért is, mert az ebek érzékenyebbek az államnyelvre. Holott egy büdös szót nem értenek belőle, mert ők a vezényszavak hangszínére, hanghordozására figyelnek, de ha nem is így lenne, a kutyánk kedvéért azért ne adjuk fel anyanyelvünket.

   Van egy régi, lekicsinylő mondás, amely szerint gyáva népnek nincs hazája, de ha megfordítjuk a dolgot, vajon azért nincs hazánk, mert gyávák vagyunk? Trianon után száz évvel nyíltan kimondhatjuk, mióta a nagyhatalmak odadobtak minket egy idegen államnak, azóta belénk ivódott a félelem. Az egyre több helyen szórványba kerülő magyarság tudat alatt az gondolja, illetlen dolgot követ el, ha nyilvános helyen magyarul szólal meg. Emlékszünk-e még az összevert Malina Hedvigre, és a szlovák állami szervek gyalázatos eljárására? Tehát a tudat alatti félelem jelenléte nem a gyávaság jele, hanem a diszkriminációé. És ha valakik minket szeretnének képviselni az elkövetkező parlamenti választások során, jól kössék fel gatyájukat, mert a bújócskázás ideje lejárt, vérre megy a játék. Különben, ahogy Sütő András vizionálta, jönnek értünk a harangok, és sokan vannak köztünk is olyanok, akik szívesen fognák a kötél végét és elharangoznának minket.

   Marco Rossi azt mondta a német meccs utáni sajtótájékoztatóján, ezek után is csak olyan játékosakat válogat be a csapatba, akik képesek a végsőkig harcolni a pályán, hogy méltón képviseljék hazájukat. Nem elég, hogy jó a technikájuk, vagy jól tudnak futni. Mi is csak olyan parlamentbe igyekvő egyedeknek adjunk esélyt, akik képesek harcolni megmaradásunkért.