Megállítható a magyarság térvesztése Szlovákiában?

    Közismert, egyúttal sajnálatos tény, hogy az 1989-es rendszerváltást követő három évtized folyamán a Szlovákiában élő magyar lakosság nem csupán az összlakossághoz viszonyított arányát tekintve, hanem a kommunizmus időszakával ellentétben immár lélekszámban is folyamatosan, ijesztő léptékben fogyatkozik. Valószínűleg ez volt a legutolsó, amit a bársonyos forradalmat és az ezredfordulót követő korszaktól vártunk, de attól még igaz: az 1991-es és a 2011-es népszámlálás közt eltelt húsz év alatt hozzávetőleg 110 000 fővel lettünk kevesebben. S habár az idei népszámlálás eredményeit még nem ismerjük, a szociológusok elemzései szerint nem sok okunk van abban reménykedni, hogy az elmúlt tíz esztendőben érdemi javulás következett volna be.

Fogyásunk okai

   Mi sem természetesebb, hogy minden közösség a megmaradásra, a gyarapodásra törekszik, s ha fogyatkozásnak indul, akkor a létét veszélyeztető folyamatokon változtatni szeretne. Így vagyunk ezzel mi, felvidéki magyarok is. Az eredményes fellépés érdekében először a fogyásunk okait kell feltárni. Ezt szociológusaink már megtették, s három fő területet azonosítottak: az alacsony természetes szaporulatot, az elvándorlást és az asszimilációt. Látható, hogy mindhárom esetben komoly problémáról van szó. Mégis, ha a felvidéki magyarság nem szeretne az ókori történelemből ismert etruszkok sorsára jutni, akik előre látták saját eltűnésüket, sem az erdélyi szászok útját járni, akiknek maradékait a Ceausescu-féle román államtól kilóra megvette az akkori NSZK, ezekre a problémákra kell megoldást találnunk.

   Az alacsony gyermekvállalási kedv úgyszólván a teljes európai őshonos lakosságot sújtja, a népesség szinten tartásához szükséges 2,1 gyermekszülés/nő arány az öreg kontinensen évtizedek óta elérhetetlennek tűnik. E területen tehát nem látszik, hogy hogyan, milyen eszközök alkalmazásával lehetne fordulatot elérni. Ráadásul, amennyiben a gyermekvállalás terén potenciálisan elért bármiféle eredmény országosan alkalmazott eszköz (pl. gyermekvállalást támogató általános érvényű jogszabályok) következménye lenne, az hatását a teljes lakosság felé kifejtené, így az ország össznépességének viszonylatában a magyarság helyzete (a részarányunk folyamatos csökkenése) nem változna.

   Éppen ezért a másik két sarkalatos kérdésre, az elvándorlásra és az asszimilációra kell fókuszálnunk. E két folyamat lelassítására és megállítására ugyanis Európa-szerte egy sor sikeres példát láthatunk, s mindkettő nem csupán az abszolút lélekszámcsökkenés, hanem egyúttal az összlakossághoz viszonyított részarányunk változásának terén is elmozdulást, a jelenlegi negatív trend lassítását, illetve megállítását vetíti előre.

   Milyen eszközökkel lehet eredményesen felvenni a harcot az elvándorlással és az asszimilációval? Az elvándorlás kapcsán viszonylag könnyen adható egy általános válasz: mivel a felvidéki magyarok elvándorlását elsősorban gazdasági körülmények (igen, még Magyarország irányába is, lásd főként a közép- és dél-szlovákiai régiókat) és a felvidéki magyarság társadalmi szintű alárendeltsége motiválja, így a szülőföldjüket elhagyók számának csökkentését a Felvidék magyarlakta térségeinek tudatos gazdasági fejlesztésével, felzárkóztatásával lehetne elérni, kéz a kézben egy, a magyarságot jobban elfogadó társadalmi légkör kialakításával. Jogosan érkezhet erre a sopánkodó felvetés: Vajon mikor lesz a mindenkori szlovák kormány hajlandó nemhogy többet adni, egyáltalán más régiókkal azonos mértékben fejleszteni az ország déli fertályát? Vajon mikorra alakulhat ki egy olyan társadalmi közeg, amely a magyarságra mint önmaga szerves részére, és nem mint idegen, kijavítandó vagy kiküszöbölendő elemre tekint, ha a korábbiakkal ellentétben már az ún. liberális táborból is és szinte a szlovák mediális világ minden szegletéből rosszallóan néznek érdekérvényesítő szándékainkra? A felvetésre a harmadik, helyzetünkben egyúttal legsúlyosabb probléma, az asszimiláció kapcsán próbálok reagálni.

Egyirányú asszimilációs hatás

   Az asszimilációról tudni kell, hogy bármely két (nem feltétlenül csak a nemzetiségüket tekintve különböző) népcsoport együttélése esetén létező természetes folyamat, melynek mértéke egyéb külső hatások mellett a keveredésre való hajlandóság függvénye, és a két népcsoport közt kölcsönösen, tehát mindkét irányba zajlik. Magyar-szlovák viszonylatban a keveredésre való hajlandóság nagynak mondható, hiszen a beszélt nyelven kívül kevés dolog különböztet meg bennünket. Hasonló az életvitelünk, a vallásunk, a használt betűkészletünk, stb., amire a hosszan elhúzódó nyelvhatár térségről térségre ráerősít, hiszen amentén az emberek egymáshoz közel, egymástól tanulva, illetve mindinkább hasonulva élnek. A felvidéki magyarság - szlovákság közt zajló asszimiláció azonban majdnem teljesen egyirányú folyamatnak tekinthető, a magyarság irányából a szlovákság irányába hat. Ez annak „köszönhető“, hogy egy külső tényező az alapesetben semleges hatású asszimilációt eltorzítja. Ez a külső tényező pedig a magyar nyelv szlovákiai törvényekben rögzített alárendelt helyzete a szlovák nyelvhez képest, és ezáltal, nem kimondva ugyan (most az alkotmány preambulumától eltekintek), de a magyarság alárendelése a többségi népcsoportnak. Mindez megjelenik az élet minden területén: a törvények, közigazgatási és bírósági ítéletek szlovák nyelven íródnak, a hivatalokban pozíciót betöltő alkalmazottak számára kötelező a szlovák nyelv ismerete, a magyaré viszont nem, reklámok esetén, mozikban, stb. kötelező a szlovák nyelv arányos megjelenítése, a magyaré viszont nem, az állami tévé szlovák nyelven sugároz, stb. a sort végtelenségig lehetne folytatni. Mindez sokakban azt az egyébként téves képzetet kelti, hogy a szlovák nyelv az érvényesülés nyelve.

Életterünkben a magyar nyelv legyen egyenrangú a szlovákkal!

   Az asszimiláció semlegesítéséhez tehát azt kell elérni, hogy a magyar nyelv a szlovákkal teljesen egyenrangúvá váljon. Azt viszont Szlovákiában, de bármilyen más, magát nemzetállamként meghatározó országban jelenleg dőreség lenne gondolni, hogy a többségi nemzet honatyái egyszeriben úgy döntenek, legyen az országnak két hivatalos nyelve. Éppen ezért egy sokkal életszerűbb és indokoltabb célkitűzés, hogy a magyarok és szlovákok által egyaránt lakott régiókban legyen a magyar nyelv egyenrangúsítva, a szlovák nyelv státuszának szintjére emelve. Ehhez azonban nem elégséges a magyar nyelv megjelenítésének, illetve az egyénre vonatkozó nyelvhasználati jogok kiszélesítése. Mint feljebb rámutattam, a nyelvek egyenrangúsága annyit tesz, hogy mindaz, amivel az élet bármely területén a közhatalmat gyakorló intézmények részéről lakóhelyünkön és annak szélesebb környezetében találkozunk, mindkét nyelven valósuljon meg. Más szóval, csupán a területi alapon meghatározott, nem egyénekre, hanem az adott területre vonatkozó teljes nyelvi egyenrangúság jelenti a megoldást, mert csupán ebben az esetben fejti ki hatását mindkét ott élő népcsoportra, csupán ebben az esetben állíthatja vissza az asszimilációs folyamatokat semleges hatásúvá. A nyelvek egyenrangúsítása persze a teljes intézményrendszerre ki kell, hogy terjedjen, s hogy ezen intézmények meglétét, fenntartását kívülről ne lehessen befolyásolni illetve ellehetetleníteni, a rájuk vonatkozó fenntartói vagy egyéb, például felügyeleti jogköröknek és költségvetési forrásoknak is az adott területen élő emberek kezébe kell kerülniük (ahogy azt ismerjük a helyi és megyei területi önkormányzatok esetében).

A megoldás: területi önrendelkezés

   A leírtakkal bizonyára elég alaposan körüljártuk már, de nevezzük nevén a gyereket: a torzult asszimiláció kivédésének egyetlen ismert eszköze a megfelelő jogkörökkel és forrásokkal ellátott, teljes nyelvi egyenrangúságot garantáló területi önkormányzat, azaz területi autonómia. A területi önkormányzatok minden formája gazdasági hatáskörökkel és eszközökkel is rendelkezik (persze ezt is a törvény erejével kell garantálni), ezért a területi autonómia az asszimiláció mellett a gazdaságilag motivált elvándorlásnak is képes gátat szabni. Nem történhet tehát meg, hogy az autonóm térség évente, illetve fejlesztésről fejlesztésre az országos döntéshozók kénye-kedvének lesz kitéve, gazdasági kiéheztetésre kárhoztatva.

   A  területi autonómiára létező európai példák igazolják, hogy a kisebbségben élő népcsoport fogyatkozását képes megállítani. A hozzánk legközelebbi, dél-tiroli modell ennek szemléletes esete, akik szintén az első világháborút követően kerültek kisebbségi sorba, s Mussolini, valamint az őt követő olasz kormányok még csak véletlenül sem bántak velük kesztyűs kézzel. Negyven év alatt az eredeti 90 %-ról 60 %-ra csökkent az osztrák-németek aránya Dél-Tirolban, míg végül az autonómiáért küzdő mozgalmaik Ausztria hathatós támogatásával (amely nemzetközi védnökségi státuszt vállalt fel, igen, a 8 milliós Ausztria a 60 milliós Olaszországgal szemben), de elsősorban saját kiállásuknak, állhatatosságuknak köszönhetően, ötven éve célt értek. Azt követően a német nyelvű dél-tiroli lakosság aránya nagyjából 70 %-on állapodott meg, amit mind a mai napig megőriztek, s élnek békességben az ott élő olaszokkal.

   Természetesen a területi autonómia nem jelenti azt, hogy a régió hivatalos nyelvét 1971-ben egycsapásra olaszról németre váltották. Nem, ez egyáltalán nem történt meg, a területi autonómia, habár sokan ebben a képzetben élnek (s emiatt rettegnek tőle) nem ezt jelenti. A hivatali ügyintézés továbbra is lehetséges olasz nyelven, továbbra is vannak olasz iskolák, olasz feliratok, stb. Viszont a hivatalnokoknak immár nem csak olaszul, hanem németül is beszélniük kell (nem egynek, mindenkinek, aki pozíciót szeretne vállalni), immár nem csak a német nyelvű iskolákban oktatják kötelezően az olaszt, hanem fordítva is, az olasz iskolákban a németet. 

Nem kell félni, jó lesz

   Mint a fenti magyarázatból kiderül, a területi autonómia az érintett nyelvek egyenrangúsítását jelenti az adott területen, a megfelelő intézményi és gazdasági hatáskörökkel kiegészítve. Visszatérve a Felvidékre, a mi esetünkben sem jelentené azt, hogy a reménybeli autonóm térségünkben a rendőrség, a bíróság, az államigazgatási hivatalok már nem járnának el, nem adnának ki döntéseket szlovákul. A különbség abban mutatkozhat majd meg, hogy a magyar nyelv azonos mértékű védettséget fog élvezni, azonos mértékben jelenik meg a közéletben és azonos mértékben lesz megkövetelt az ismerete.

   Ne féljünk hát a területi önkormányzatiságtól, hiszen más vonatkozásban már egyébként is részesei életünknek, s működésük az elmúlt harminc évet figyelembe véve igencsak hasznosnak bizonyult. Aki autonómiát emleget, nem konfliktust gerjeszteni szándékszik, hanem megoldást keres saját nemzeti közösségének megmaradására. Mint az a fent leírtakból kiderül, valószínűleg az egyetlen létezőt. Nem ismerünk semmilyen pót- vagy részmegoldást, amely által érdemi javulást lehetne elérni felvázolt problémáinkra.

   Amennyiben a szlovák politikumhoz igazodunk, tudjuk jól, hogy sosem lesz alkalmas időpont e kérdés felvetésére. Éppen ezért, a felvidéki magyar politikumnak folyamatosan napirenden kell tartania, s amint lehetőség mutatkozik rá, ezt az igényt érvényesíteni. Az idő nagyon komolyan ellenünk játszik, ezért az első adandó alkalommal lépnünk kell, nem biztos, hogy lesz második esélyünk. Fogyatkozásunk persze még a jelenlegi viszonyok közt is évtizedekig eltartana. De ha nem cselekszünk, ha beletörődünk a szlovákság által előszeretettel emlegetett status quo fenntartásába, mint közösség mindenképp úgy járunk, mint a béka, ami a rezsón levő fazékban ülve nem vette észre, hogy a forrósodó vízben szép lassan megfő.