Célegyenesben

   A legnagyobb szlovákiai magyar kulturális szövetségünk, a Csemadok idén ünnepli megalakulásának 70. évfordulóját. A rendszerváltás utáni években, amikor is kézzelfogható volt a hanyatlás a szövetségen belül, az új magyar politikai pártok létrejöttével már sokan temették a Csemadokot. Sokan azért, mert konkurenciát láttak benne, sokan azért meg elavultnak, idejemúltnak tartották. A szövetséget azonban nem kérdezte meg erről senki, pláne azokat a tagokat meg végképp, akik gyermekkoruktól ennek a szervezetnek az alapítói, közmunkásai voltak, ezért a legnagyobb kulturális szervezetünk ma is virágkorát éli. Persze kicsit már kopottabb, érettebb, de létezik, él, és még egyedülálló módon ragaszkodik a kultúránk mindennapokban való megéléséhez, magtartásához.

   A Csemadok egy alapkő, melyhez lehet igazítani a mindennapokat. Falvainkban, ahol már megszűntek a Csemadok-alapszervezetek, lassan megszűnt az élet is. Erre jönnek, jöttek rá sokan, amikor is újraszervezik, újraindítanak egy-egy alapszervezetet. Bár a rendszerváltás után sok új civil szervezet jött létre, hogy a Csemadok helyébe lépjen helyi szinten, tömegbázisra azonban ők sem tudtak szert tenni, így többnyire aztán a támogatási rendszerek lehalászására szakosodtak, ebben merül ki a tevékenységük. A Csemadok pedig, köszöni szépen, jól van. Pedig a helyzete közel sem egyszerű, hiszen tevékenységét társadalmi munkában végzik a tagjai, és tudjuk, hogy az önkéntesség napjainkban egyre jobban fogyó eszköz. Mint ahogyan fogyó eszköz a hagyomány is, mert minden körülöttünk egy új, globális világrend kialakulása felé irányul, melyben legkevésbé van helye a nemzeti érzésnek, az anyanyelv szeretetének, a hagyományok megélésének és nem utolsó sorban a szeretetnek. A médiából a szenny, a mocsok, az értéktelenség, a pénzimádat, a karrierizmus és a gyűlölet ömlik ránk napi szinten. Egyre kevesebb a megértés, a türelem. Nem jó ez az irány, mindnyájan érezzük, azonban tenni ez ellen már túl lusták vagyunk. Elintézzük sokszor egy kézlegyintéssel, mondva, én egyedül úgysem tudok ezen változtatni. Úgy vagyunk ezzel, mint amikor eldobunk egy műanyag flakont. Azt mondjuk, ez az egy nem számít. De amikor ezt már hét és fél milliárd ember gondolja így, akkor vesszük észre, hogy egy nagy szeméthegy tövében élünk.

   Az, hogy ma még vannak iskoláink, van kultúránk, vannak magyar közösségeink, nagy részben a Csemadoknak köszönhetjük. És talán hihetetlen, de a tősgyökeres Csemadok-hívőknek is kell néha, hogy visszatekintsenek a nagy öregekre, akiknek a hitéből erőt és elszántságot meríthetnek a mindennapi munkájukhoz. Amikor ebbe a hirtelen ránk köszönt új világtrendi reformkorban azt kérdezzük, hogy hol van az ezeréves kárpát-medencei magyar kultúrának a helye, hol van a 70 éves Szlovákiai Magyar Társadalmi és Közművelődési Szövetségnek, a Csemadoknak a helye, csak egy válasz lehet. Önmagukban. A lassan száz év, amit az anyaország határain kívül vagyunk kénytelenek eltölteni, bebizonyította, hogy a nemzeti összetartozás, az illyési „haza a magasban“ szelleme nem rajtunk kívül, de bennünk, általunk működött és létezett, és csak így működhet ma is, és holnap is. Kevés fontos dolog maradt még az életünkben. A család, a barátok, a nyelv, a bennünk, általunk létező tájhaza. Külön-külön is értjük a jelentőségét, az ízét, a varázsát. És a Csemadok a fontos dolgok közé tartozik. Nemcsak magunk miatt, hanem a múltunk miatt is.  A szlovákiai magyarság meg nem írt múltja miatt. A több mint hetven év miatt. A kitartásunk miatt. A hűségünk miatt. Ha majd a hetvenedik évfordulóra elkészített kiállításokat végignézzük, elolvassuk a könyveket és visszaemlékezéseket, rájövünk, hogy az a néhány mozaik, melyet látunk, az életünk egy-egy szelete, egy pillanata, melyet kiragadtunk a múló időből. Azok a képek mi vagyunk, az örökségünk, a lelkünk, a hagyományok, a múlt. Sorsok és utak, állomások és peronok, örömök és boldogság. Ez az üzenetünk a jövőnkben ma még kételkedőknek. Voltunk, vagyunk, leszünk.