A déli szívek jól tudják

   „Vége van. A függöny legördült. Komiszdarab volt, megbukott.” Mintha Ady: Finita című versének sorai jellemeznék legjobban azt a politikai műfajt, amit nálunk néhány hónapig választási kampánynak hívtak, ami aztán az önmaga paródiájába fordult és mennybemenetel helyett, a közösen kiásott lövészárokba estünk. Mert Ady óta tudjuk: ”nekünk Mohács kell”, hogy legyen mit felépíteni újra és újra. A szlovák politikai elit egyenes tv-adásban nyilvánította szomorú ténynek, és engedte félárbocra a nemzeti zászlót hogy a nélkülözhetetlen, és általuk hőn szeretet magyarok nélkül fog folyni a politizálás, ami, valljuk be, eddig sem folyt másképp. Sokuknak fog majd hiányozni az SNS és a Híd összeborulásának látványa, amely sok százas ember szerint nem volt egészen természetes, mert a vélt, vagy valós történelmi igazságok szőnyeg alóli kisöprése szóba se került köztük, csak a lóvé besöprése. Igaz, nem a két párt borult össze, hanem csak a két pártelnök, és emiatt Dankót egyes hűszlovákok nemzetárulás gyanújával hozták hírbe, holott ő erre kevésbé szolgált rá, mint somorjai cimborája. Igaz volt valami szimpatikus vonás, némi dankópistaság Dankó és Bugár cimboraságban, mert az intenzív hidas alagút-fúrásból, és az fin-eszeneszes fegyvervásárlásból jutott valami a cigányprímás hegedűjébe is. Viszont a mi térfelünkön is befejeződött két hónappal a választások előtt a lázas pártépítkezés, és vele együtt az egykori ki-mit-tudot idéző választási lista castingja. Ilymódon aztán vigadalmas újév köszöntött ránk, mert a hidászok táborával együtt immár öt politikai párttal gazdálkodhattunk. Azért azt hozzá kell tenni, hogy nem oly álomkóros meggondolásból, hogy ha egyenként ötös találatot érnek el, akkor akár kormányt is tudnak majd alakítani. De február végén, ahogy Viktorunk is mondta, váratlanul lábon lőtték magukat, ami némi optimizmusra is ad okot, mert annál gyorsabb lesz a kijózanodás. Annak észbe vésése, hogy két hónappal a voksolás előtt nem szabad cégtáblát cserélni, mert a választó ahelyett, hogy empatikusan viselkedne, még egy új kocsmába is gyanakvással lép be, hátha odabenn röpködnek a pofonok...

   Engem nem áldott meg a Magasságos Jóisten józan, paraszti, analizáló elmével, amellyel akárcsak Őfelsége odafentről, beleláthatnék a nemzet globális lélektanába. Ha nem félnék, hogy szentségtörést követek el, azt is mondhatnám, hogy szerintem ez a jobb sorsra érdemes, a Kárpátok-gyűrűjűbe ezer éve beépült magyarság, kinek országát úgy körbenyírták száz éve, hogy egyetlen darabka Kárpátokja sem maradt, nem őrizte jól hegyeit. Mert árulók, kufárok, ármánykodók és idegenek martalékává vált, amit Szent István felajánlott Szűzanyának. Mert a Szűzanyának és a magyarság ellenségeinek se szeri, se száma. De ha nem fenyeget külső veszély, jódolgunkban képesek önmagunk ellen is fordulni. Abban viszont nagy mesterek vagyunk, mert ötszáz éve senkit sem tudtunk legyőzni, még a haza védelmében sem, akkor, nosza, itt vagyunk mi magunknak. Ha mi nem védjük meg magunkat, vajon ki teszi meg ezt a szívességet nekünk?

   Ez a sebtében lepergetett választás úgy zajlott le, mint ama mesebeli kőrészeg juhász esete fele nyájával, mellyel, kicsi lévén a komp át akart kelni a Tiszán, de a folyó közepén pillanatnyi mámorából fölébredve, azt hitte, hogy immár révbeért, kilépett a megáradt vízbe, ahová birkái massszívan követték. A juhok másik fele az innenső parton látván társaik pusztulását, inkább felkéredzkedtek egy épp induló tehergépkocsira, amellyel épp szeretettel járt a Felvidéket. Három furulyás húzta subában, virtuális egységben, de szívhezszólóan, hogy „Az északi szívek jól tudják, /Svédek?Finnek?Vagy zsolnaiak,rózsahegyiek?/ bízni kell, hogy megtartson ez az új, régi világ, és már egy ideje várunk rátok..”.Miközben a juhocskákat menet közben felemelte és letette eme esszenciális mondanivaló lényege, nem vették észre,hogy a teherkocsi vezetője a vágóhídra tart. De amíg célba értek volna, arra gondoltak, hogy nincs igazabb annál, amit a DAC szerelmes magyarjai énekelnek:” Történjen bármi, amíg élünk s meghalunk, mi egy vérből valók vagyunk”.

   A déli szívek jól tudják, néhány éve felütötte fejét közöttünk egy új jelenség, a DAC-szindróma, amely oly mértékben aggasztotta a múltidejű Alojz Hlina kereszténydemokrata elméjét, ami nagy durranással oda lyukadt ki, mi lesz akkor, ha ez a szívből jövő, szerdahelyi magyar-magyar összeborulás az autonómia alapkövévé válik? Mert ez a néhány magyarból, szlovákból és idegenekből álló focicsapat meccsein nem létezik szégyenletes lövészárok. És ne tagadjuk, az egészben azt szeretjük a legjobban, hogy itt e pályán, magunkhoz képest határozhatjuk meg magunkat, nem kérve ehhez senkitől engedélyt. Ezért ne akarjon bennünket génkezelni egyetlen jelenkori és jövendő kétlaki politikus sem. Ja, és még valami: Ebből adódik az is, hogy az önrendelkezés épületét nem kérni kell, hanem, ahogy az szokás, lentről fölfele haladva felépíteni. És csak akkor kell majd építkezési engedélyért folyamodni. Amíg a telket be nem építik mások.