Világunk megváltozott

   Az emberé biztosan. Az örök körforgás, a természet rendje azonban nem. Tavaszodik, az új élet ismét győzedelmeskedik, az ég és a természet törvényei változatlanok. Csak a mi felsőbbrendűségünk kérdőjeleződött meg hirtelen, egy hiú, uralomra törő faj önáltatása ért véget. Egymás után érnek bennünket a gyöngeségünket bizonyító csapások, napról-napra egyre nyilvánvalóbban zárul be számunkra a világ. Megszokott tevékenységünk helyett tétlenségre kárhoztattunk, kivárásra, önfegyelemre, lemondásra kényszerülünk. Tehetetlenek és kiszolgáltatottak lettünk.

   Először márciusi megemlékezéseink maradtak el, azóta szinte minden kis és nagy, tömeg- és világeseményt töröltek. Régen tapasztalt gazdasági csőd fenyegeti a világot, ha nem ésszel, önmérséklettel, összefogva cselekszünk, vagy ha valamilyen csoda nem történik. Naptárunk már jelzi a feltámadás, a megváltás örök nagy ünnepét, most ebbe kapaszkodunk. Talán az ünnep égi sugárzása, a nyár melege, egy várva várt gyógyszer jelenti majd a megváltást - hitegetjük magunkat és egymást.

   Még csak néhány hét telt el a kényszerű bezártságban, de máris sokan lázadoznak, írott és íratlan törvényeket, értelmes rendeleteket szegnek meg felelőtlenül, önzően, elfeledkezve arról, hogy mások életét kockáztatják. Tudtuk, az emberi ostobaság határtalan, s már azt is tudjuk, hogy vészhelyzet idején a felelőtlenséggel és kizárólagossággal hatványozódva mindent lerombolhat.

   Lelassult a világ, leegyszerűsödött. Létezünk, de nem élhetjük az eddigi, teljesnek hitt, megszokott életünket, amely idővel még végzetesebbé vált volna. Figyelmeztetés ez, a Mindség Ura megálljt parancsolt. Alig néhány hét és visszatértek a halak és a delfinek Velence lagúnáiba, tisztult a légkör a földrészek fölött, a számunkra rettentő rossz tapasztalhatóan általános megújulást eredményez. Vajon rádöbbenünk eltévelyedéseinkre, bennünk is végbemegy a megújulás, és vajon velünk is megtörténik a csoda?

   Társ, család, közösség, szülőföld, haza, jövő, kedves tárgyaink, mindennapi betevő falatunk – elvont fogalmak és tapintható valóság, amelyek most felértékelődnek, előjönnek a tudat mélyéről, az emlékezet tárából. A katonai kiképzőtáborban volt ilyen drága íze a zsebben kicsempészett kenyérszeletnek, vagy a takarodó utáni csöndben elmajszolt olcsó kekszdarabnak, mint most, a bezártság, a kényszerű tehetetlenség idején. Elődeink hasonlóan érezhettek a háborúk évei alatt a lövészárkokban és bunkerekben, a hadifogoly- és munkatáborokban, a Csehországba tartó vagonok zakatoló sötétjében. 

   Kemény, hosszú böjt vár ránk, ez az idő talán elegendő lesz az emberi lét új viszonyainak  átgondolására, értékeink új rendjének felállítására. A megpróbáltatások sora, elviselése emberségünk mérlege lesz, a kiút megtalálásában pedig bölcsen és közösen kell cselekednünk, hogy mindez ne káoszba torkolljon.

   Húsvét szent ünnepére várva imádkozzunk és tegyünk érte valamennyien, hogy a bajból minél hamarabb kilábaljunk! Az elkövetkező megújult világban pedig ne feledjük soha azt, amire ez a mindenkit elérő csapás döbbentett rá bennünket: Arra, hogy az életet tisztelni és szeretni kell, megbecsülni minden adományát.