Vadászatok komolyan és kedélyesen

   Hajdanán, valamikor a 20. század elején a nagykiterjedésű pagonyok, revírek tulajdonosai, tehát a helyi földesurak rendezték a nagy vadászatokat. A magyar főnemesség nagyon szívesen vett részt az ilyesfajta látványos társasági eseményeken. A földesurak – a jó kapcsolatokat erősítendő – meghívták közel s távoli, akár külföldön élő rokonaikat, barátaikat, ismerőseiket is. 

   Az egyik ilyen alkalommal egy meg nem nevezett falu kastélyának és  közeli várának ura remek vadászatra hívta meg legjobb barátait és ismerőseit. A környék falvaiban kidoboltatták, hogy az erdőben vadászat lesz, a gombázók és gyűjtögetők a saját biztonságuk érdekében maradjanak otthon. A falusiak  természetesen fegyelmezetten tudomásul vették a parancsot, és mivel a gombaszedésen, esetleg a rőzsegyűjtésen kívül amúgy sem volt más keresnivalójuk az erdőben, ki sem mozdultak a faluból. Nem ám azonban egy tüzes szemű leányzó. Elhatározta, hogy ő is „vadászik“ egyet. Csakhogy nem erdei vadat akart becserkészni, hanem életerős, jókedvű, szórakozni vágyó és, nem utolsó sorban, jópénzű fiatal vadászokat.

   A hajtások annak rendje és módja szerint zajlottak. Lassan beesteledett, amikor is három-négy ifjú vadászúrfi végre rálelt arra a bizonyos tüzes szemű leányzóra. Először ráförmedtek, hogy mit keres ott és példás büntetést helyeztek kilátásba, mert nem tartotta be a kiadott rendeletet. De mivelhogy a leány nemcsak tüzes szemű volt, de egészen szemrevaló is, hát eltekintettek az azonnali, helyben kirótt büntetéstől, sőt magukkal vitték őt a közeli erdészházba, ahol az éjjeli szállásuk volt. Betartandó minden tisztálkodási szokást, a vacsora előtt mindegyikük le akart mosdani a nagy hordóban odakészített meleg vízben. Igen ám, de a vadászok köztudomásúan úriemberek is, tehát elsőnek a leányt mosdatták meg. Meglehetősen sokáig tartott, mert mindegyikük tevőlegesen akart részt venni a rituáléban. Olyan szorgalmasan mosdatták, hogy bizony a végén sorban kidőltek mellőle. Hiába, no! Egy egésznapos fárasztó vadászat után, esetleg nem kevés pálinkás szíverősítő után a buzgó tisztálkodás már kifejezetten „emberfeletti“ erőt igényelt.

   A végére egyetlen kitartó jáger maradt talpon. Most nézte csak meg figyelmesebben az eleven, egyáltalán nem szégyenlős leányzót és – ismerve az ugyancsak szigorú osztrák-magyar törvényeket – megkérdezte tőle: „ Tulajdonképpen hány éves is vagy te?“ „Tizenhárom, nagyságos uram!“ Hú, a teremburáját! Több se kellett a mi „jogtudorunknak“ ...  „Máris szedd a sátorfádat és tűnés innen, de tüstént, te égetnivaló szégyentelen! Meg ne lássalak itt még egyszer! Mars haza!“

   A csalódott, de az utolsó pillanatig valamiféle pénzmagban reménykedő lány visszafeleselt: „Jaaaaaj, ha tuttam vóna, hogy a nagyságos úrnak ilyen babonásnak teccik lennyi, akkor inkább meg se montam vóna. De hájszen nem is vagyok még tizenhárom, csak leszek....!“

   Az esetnek  nem lett semmiféle következménye. Igaz, sokáig senki egy szót sem ejtett róla. Évekkel később derült ki, amikor már réges-régen elévült.

   Ilyen dolgok is megtörténtek azokon a híres vadászatokon. 

   A következő megmosolyogtató vadász-történet is a 20. század első harmadában esett meg, méghozzá a tótmegyeri kastélyban. Károlyi Lajos gróf is gyakran hívott vendégeket nagyszabású, világhíresen kitűnő apróvad-vadászataira. Meghívta többek között az előző történetből már ismerős „jogtudorunkat“ is. Ahogy ez már ilyen fiatal vadászoknál lenni szokott, vadászat előtti este bőven ettek és – nehogy szó érje az erőnlétüket – derekasan ittak is melléje. Végtére is a gróf rájuk parancsolt, hogy most már ideje nyugovóra térni, a fárasztó vadász-nap előtt aludni is kell.

   Vadászunk is visszavonult a szobájába, lefekvéshez készülődött volna, de egyszerre csak hétrét görnyedt szegény feje. Magyarán, irgalmatlan hascsikarás jött rá. Igen ám, de hová fusson? Az árnyékszék a hosszú folyosó másik végén... úgysem ér oda időben.... Szerencsére minden vendégszobában ott volt az Érsekujvár és vidéke hetilap egy-egy legfrissebb példánya. Terjedelmes újság, méretben is... a fiatalúr mit tehetett ilyen kényszerhelyzetben? Az újságot használta a vécé helyett. Minthogy azonban kitűnő nevelést kapott, nagydolga végeztével akkurátusan összecsomagolta a „tele“ hírlapot és annak rendje s módja szerint belehelyezte a szemétkosárba, remélve, hogy másnap a szobalány kidobja... vagy – ne legyünk már olyan szigorúak vele – saját maga akarta kidobni, de kora hajnalban a kastély első emeletén lévő csengő már reggelire hívott, és nagy sietségében megfeledkezett róla.

   Amikor a vadászok levonultak az ebédlőbe, a szobalányok nekifogtak a szokásos reggeli teendőiknek. Így történt, hogy vadászunk szobájában egyikük megtalálta a szemétkosárba dugott pakkot. A szobalányok kötelességei közé tartozott a tízórai elkészítése is, amit a vadászok odakészített tarisznyáiba tettek. Ez a szobalány sem volt az a pirulós-szégyenlős fajta. Szemrebbenés nélkül pakolta be vadászunk tarisznyájába az ottfelejtett „csomagot“. 

   A második-harmadik hajtás után egy kis ligetben a vadászok letelepedtek és mohón nekifogtak a tízórainak. Egy kivételével. Mert az az egy a tízóraija helyett – amire már előre fente a fogát – csupán a sajátkezűleg készített és ottfelejtett „csomagot“ találta a tarisznyájában. 

   Sejtelmem sincs, milyen lehetett a vadásztársak reakciója. Valószínűleg kitűnően szórakoztak, mert a történetet a mai napig sem feledte az örök vadászemlékezet. Tehát – vadászatok komolyan és kedélyesen.

   Jó vadászatot!