Gondolatok Felsőszeli helyneveiről

Szeli – A falu besenyő eredetű neve

   Felsőszeli nagyközség nevének értelmét az elmúlt időkben már többen próbálták megfejteni. A helység régi lakói értelemszerűen a szél, szellő szóval hozták összefüggésbe lakóhelyük nevét, szeles helynek gondolván azt. Ezt a fajta vélekedést még a 20. század második felében is gyakran lehetett hallani.

   A falu nevét írásban először Ipolyi Arnold nagyváradi püspök elemezte a Pesten 1860-ban kiadott ´A Deákmonostori XIII. századi román basilika´ című hely- és műtörténeti monográfiájában. Ebben így ír: „Valószínű azért azon vélemény, melyet a helyszínén hallottam, hogy eredetileg Szeli Taksonyhoz tartozott, s csak később az utóbbi tág határának egyik kiszakított részén, mintegy a szélén alakúlt, honnét a Fölső és Alsó-Szeli neve.“

   Másodikként Vende Aladár hírlapíró értekezett a névről a Borovszky Samu történész szerkesztette 1896-ban megjelent  ´Pozsony vármegye´ című kötetben, amelyben megismételte az Ipolyi Arnold püspök által leírtakat. Ebben a könyvben az Alsószeliről szóló szócikkben ezt olvashatjuk :  „Némely írók állítása szerint a két Szeli hajdan a szomszédos Taksonyhoz tartozott és annak határain, vagyis két szélén, az alsón és a felsőn feküdt. Ezekből kihasíttatván, kapták az Alsó- és Felső-Szeli neveket.“

   Harmadjára egy ismeretlen szerző a ´Felsőszeli története´ címet viselő hét oldalnyi, az  1960-as évek táján írt tanulmányában szólt a falu nevéről: „Vannak források, amelyek arról tudósítanak, hogy bizonyos ´Szeli´ nevű család birtokában volt a falu, és ezektől kapta a nevet. Más forrás szerint ´Ziliz´ névtől származik, ami ´Mályvá´-t jelent. Ezek szerint Felső és Alsó Mályvás-t jelentene a falu.“ 

   Danajka Lajos helytörténész az 1993-ban kiadott ´Felsőszeli története´ című könyvében Kiss Lajos nyelvész meghatározására hivatkozva azt közölte, hogy „...a Szeli helységnév a Szél személynévnek a birtoklást kifejező i-képzős származéka.“

  Amint láthatjuk, az említett szerzők ezidáig csakis magyar szavakhoz kötötték helynévmagyarázataikat, mégpedig a falunévhez hangalakilag legközelebb álló szavak valamelyikét véve alapul.

   Éppen ezért most vegyük ismét górcső alá a Szeli falunevet és próbáljuk meg egy kicsit más szemszögből látni annak eredetét.

   Falunk egykor még lakatlan területére a 10. század második felében kipcsak-török nyelvet beszélő besenyők nyertek letelepítést a Dudvág folyó bal partján. Mint első foglalók, ők adtak nevet környezetüknek. Ilyen név volt az általuk kialakított és működtetett révhely Vecse neve, a lakóhelyük mögött húzódó határvonal Csikla (Sikola) neve és a gabonaföldjeik Gün jer (Gőnyere) neve. Ezen kétségtelen tényekre hivatkozva joggal feltételezhetjük tehát, hogy a lakóhelyükkel szembeni Dudvág jobb part akkor még néptelen területét is ők nevezték el. Ez a név a köztörök szóból eredő ´Silik´ vagy ´Sili´ lehetett.

   Vámbéry Ármin világhírű orientalista, egyetemi tanár a Nyelvtudományi Közlemények 13. kötetének 3. füzetében ´A török-tatár nyelvek etymologiai  szótára´ című tanulmányában 1876-ban azt írja (399. oldal), hogy az ujgur  ´silik´ szó a ´sima, tiszta, jámbor´, a  koibal-karagasz  ´silik´ szó pedig a ´szép, tiszta´ fogalmakat takarja.

   Gróf Kuun Géza nyelvész, filológus és orientalista az 1880-ban Budapesten kiadott Codex Cumanicus című könyvének kun-latin szótárrészében a kun ´sili´ szóhoz a latin ´purus´ szavat köti (296. oldal). A ´purus´ magyarul azt jelenti, hogy ´tiszta, puszta, csupasz, sima´, de ´műveletlen (föld)´ jelentéssel is bír. Az ujgur ´sili´ szó szintén a  latin ´purus´-nak felel meg a Codex Cumanicus szerint.

   A ´silik, sili´ tehát egy egyszerű köztörök tőszó, amelyik bármiféle toldalék, rag vagy képző belemagyarázása nélkül is értelmes helynevet ad egy földdarabnak. Siliknek, Silinek, vagyis ´pusztának, csupasznak, műveletlennek, nem megműveltnek´ mondhatták a vecsei besenyők a falujukkal szemben elterülő földterületet, annak jellemző tulajdonságáról elnevezve azt.

   A ´sili(k)´szóra alapuló helynévmagyarázat azért is nagyon élethű, mert a besenyők által lakott Dudvág bal partról nézve az akkor még be nem népesült túloldal műveletlen földnek számított egészen a mai Kis-Dunáig. Tudniillik a 10. században  Eperjes és  Tallós falvak még nem léteztek és talán még Vezekény falu sem állt a mai helyén.

   Ezen a ´Sili(k)´-en, az akkor még műveletlen földön csak később, a 11. század vége felé épült fel a Dudvág mellett a Szent László király idejében emelt templom és költözött ide a folyó felsőbb szakaszáról Lővér(szeg) falu székely-magyar népe. Az újonnan letelepülők tehát egy, nagyjából már száz éve elnevezett földterületre érkeztek. Hogy miért vált mégis a ´Sili(k)´ neve dominánssá a sokkal korábban létesült besenyő Vecse falucska nevének kárára, annak kézenfekvő magyarázata van. Egyszerűen azért, mert ebben a falurészben állt a királyi törvényt és az egyházi hatalmat megtestesítő templom. (Gazdasági erejénél fogva napjainkban így kebelezi be Vágsellye a Vágon túli Vágvecsét és feledteti el annak nevét).

   A ´Sili´ névalakot az 1332-1337 között  Magyarországon szedett egyházi tizedről készített pápai tizedjegyzékek egyike őrizte meg számunkra. A mondott adószedést az Esztergomi Főegyházmegyében, tehát az esztergomi, egri, pécsi, váci, győri, nyitrai és veszprémi egyházmegyékben Raymundus de Bonofato, a Kalocsai Főegyházmegyében, vagyis a kalocsai, váradi, erdélyi, csanádi, zágrábi, boszniai és szerémi dioecesisekben Jacobus Berengarii pápai küldöttek irányították. Az egyházkerületenként vezetett számadásokból állították össze később az írnokok azt a nagy tizedjegyzéket, amely a Vatikáni Levéltárban a ´Rationes collectoriae in Hungaria 1317, 1332—1337, Nr. 183´ jelzet alatt található.

   A nagy tizedlajstrom kéziratán kívül létezik még egy kisebb jegyzőkönyv is, amely az Esztergomi Főegyházmegye tizedeit tartalmazza. Ez a Magyarországon elhunyt Raymundus de Bonofato pápai tizedszedő számadáskönyve, amely a Vatikáni Levéltárban a ´Rationes collectoriae, Nr. 184´ jelzetű kéziratként van nyilvántartva.

   Természetesen mindkét tizedjegyzéket latin nyelven írták, feltüntetve bennük az egyes egyházmegyék esperességeit, plébániáit, plébánosok nevét és a tized gyanánt fizetett összeget.

   Raymundus de Bonofato számadáskönyve ´Sili´ néven, a nagy tizedlajstrom pedig másolási hibából eredően ´Sila´ alakban említi azt a falut, amely helységünkkel azonositható.

   Az említett két tizedjegyzék adatait Magyarországon elsőként a Fejérpataky László akadémikus, egyetemi tanár, könyvtáros, levéltáros, történész által szerkesztett ´Rationes collectorum pontificiorum in Hungaria - Pápai tized-szedők számadásai, 1281-1375´ címet  viselő, Budapesten 1887-ben kiadott könyv mutatta be, amely a ´Monumenta Vaticana historiam regni Hungariae illustrantia - Vatikáni magyar okirattár´ első sorozatának első kötete volt. Ez a könyv az Esztergomi Egyházmegyéhez tartozó Komáromi Főesperesség plébániái között említi „Sila (Sili)“ falu egyházát (203. oldal), megjegyezve, hogy az Pozsonyhoz tartozik.

   Pár évvel később Ortvay Tivadar földrajztudós, pedagógus, régész, történész, római katolikus pap, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja szerkesztésében 1894-ben Budapesten jelent meg az a ´Magyarország egyházi földleírása a XIV. század elején a pápai tizedjegyzékek alapján feltüntetve´ című kétkötetes mű, amely a tizedlajstromokban feljegyzett falvak felsorolása mellett már azok helymeghatározását és rövid történetét is ismertetette. Az első kötetben a szerző az Esztergomi Érsekség  Pozsonyi Főesperességének plébániái között a „Sila (Sili)“ nevű helyet a következő megjegyzéssel említi (15. oldal): „Minthogy e plébánia a pozsonyi főesperestséghez van számítva, bizonyos, hogy alatta nem érthető a régi Zili azaz a mai Bresztován, mert az a tizedjegyzékben a Vágon túli nyitrai archidiaconatushoz tartozónak mondatik. Ezen Sila (Sili) a Dudvág menti Szelire magyarázandó, mely oklevélileg már a XII-ik században szerepel, de sőt a XIII-ik században, 1271-ben már egyházát is említve találjuk.“

   Ortvay Tivadar közlése alapján tehát elmondhatjuk, hogy falunknak a 14. század elején még mindig létezett egy ´Sili´ hangzású neve is, legalábbis az egyre fogyó besenyő lakosság nyelvében.

   Persze ahány kutató, annyi vélemény. Vincent Sedlák szlovák történész és egyetemi tanár 2008-ban adta ki ´Monumenta Vaticana Slovaciae´-Tomus I-Rationes collectorum pontificiorum in annis 1332-1337´, azaz a ´Vatikáni Szlovák Okmánytár-I. kötet-Pápai tizedszedők számadásai az 1332-1337-es évekből´ című munkáját. Ebben a kiadványban a szerző az említett két pápai tizedjegyzékből csakis a Szlovákia területére eső 1420 plébániát sorolja fel, köztük a taglalt Sili (Sila) nevű falu egyházát is (63. oldal). A történész a névhez Bresztovánt (Brestovany) köti.

   Itt kell tudnunk, hogy Ortvay Tivadar a ma Bresztovanynak nevezett falut azért mondja a régi Zilinek, mert IV. László király 1280. július 2-án kiadott oklevele annak területét még „terra Scyl“-nek (Szilföldnek) írja. Nevezett szerző fentebb említett könyvében oklevelek és földrajzi tények ismertetésével öt oldalon keresztül bizonyítja, hogy a pápai tizedjegyzékekben megnevezett Sila (Sili) nevű helység a mi Dudvág parti Szelink. Magyarázatában a földrajztudós helységünket érdekes módon két ízben Szelünek is nevezi.

   Arra a kérdésre, hogy miért mondja az akadémikus falunk nevét Szelünek, a nyelvészet ad magyarázatot. Gerstner Károly nyelvtörténész a 2013-ban Piliscsabán kiadott ´Kis magyar nyelvtörténet´ című egyetemi jegyzet egyik fejezetében így beszél az ómagyar kor hangváltozásairól, és azon belül a magánhangzórendszer változásairól: (33. oldal): „Más ugyanis a török veláris ï, illetőleg palatális i folytatása a magyarba átkerült jövevényszavakban. A hangsúlyos szótagban álló török veláris ï megfelelője palatális i. A török palatális i-nek viszont általában ë vagy ü (> ö) a megfelelője: török bitik > bëtű. A palatális i tehát nyíltabbá vált (ë) vagy labializálódott (ü)...“.

   A nyelvész által felhozott példából nyilvánvaló, hogy amiként a török ´bitik´ szó a magyarban ´betű´ szóvá alakult, akként változhatott a besenyő nyelv ´silik´ szava a magyar ´selü´ szóvá. Ennek a ´selü´ (szelü) jövevényszónak párhuzamosan egy ´seli´ (szeli) hangalakú változata is teret nyert nyelvünkben, amely a későbbiekben földrajzi névként falunk egykoron még különálló részeinek közös nevévé vált.

   Helységünket elsőként II. Géza király 1158-ban kelt, de napjainkra már megsemmisült oklevele említette. Ennek átiratai Sely, Zely és Selü néven rögzítik falunk nevét.

   Falunk besenyő eredetű neve nagyon is beleillik környékünk több falvának szintén török eredetű neve közé, ámde erről talán majd egy más alkalommal ejtünk néhány szót.