Mint szamárnak a kokárda

   Mögöttünk van a ragyogó, márciusi 15-i nemzeti ünnep, amit néhány fagyos éjszaka is követett, sok gyümölcstermesztő gazda szomorúságára. Az időjárás mintha az ezernyolcszáznegyvennyolcas forradalom örömteli napjait, és az egy évre rá bekövetkezett megtorlások idejét akarta volna utánozni. Alig hatvanöt évvel a szabadságharc vérbefolytása után, száztíz évvel ezelőtt, egy sokkal rosszabb, pusztítóbb kimenetelű esemény történt – az első világháború kitörése. Ferenc Jóskának és II. Vilmos német császárnak kedve szottyant a Balkánra, pedig akkor már az orosz cár is arrafelé kacsingatott, amit az oroszok azóta sem hagytak abba. Akkor is csak egy büntető hadmozdulatnak indult az egész, vagyis a szerbek megrakoncázása, akik azonkívül, hogy eltakarították az osztrák trónörököst, Ferenc Ferdinándot, egyre jobban könyököltek a Balkánon. Állítólag az egész merénylet egy titkosszolgálati cselszövés volt, mert mindenkinek úgy kellett már a háború, mint a falat kenyér. A katonák dalolva mentek a balkáni harctérre, azzal a dőre reménnyel, hogy kukoricafosztásig lebonyolódik az egész hacacáré. Aztán abból Piave- völgye és Doberdó lett, aztán egy második világháborúig tartó hadisarc.

   Ez akkortájban éppen olyan ártatlan homokozói játéknak tűnt, mint most Ukrajna villámgyorsnak tervezett lerohanása az orosz hadak által. Ma hasonlóképpen gondolkodva, sok uniós politikus is körbehordaná a véres kardot, jót tenne karrierjének egy háborús kaland. Csakhogy ma az a helyzet, a tömegeket ma már nem lehet „csak úgy” palira venni, már csak azért sem, mert futóárkokban aligha lehet használni az okostelefonokat, és szelfiket csinálni egy lángoló tankkal a háttérben. Nekünk, magyaroknak is úgy kell a háború, mint a szamárnak a kokárda. Eleget nyögjük mi, hosszú évtizedek óta, azt, hogy virágokat dobáltunk az úttestre, mikor Horthy bevonult Felvidékre. Igy lettünk mi okafogyottan „an block” háborús bűnösök Beneš szemében, és ez a bélyeg talán rajtunk marad az idők végezetéig. Mert ami végzet az egyiknek, kezdés a másiknak. Habár virágügyben ki is beszélhettük volna magunkat arra, hogy Horthy lova szerette ezeket a díszes növényeket ropogatni, és mit meg nem tettünk volna, hogy végre jóllakjon.

   Lehet, hogy ez is csak egy dőre remény a fejekben, ami miatt fokozott érdeklődéssel figyeljük a szlovák és a magyar kormányelnök közötti szövetséges kapcsolat kivirágzását gondolván, hátha nekünk is csöppen ebből némi virágméz. Nem nagy dologról van szó, „csupán” arról az egykori beneši rendeletről, amely a fennálló hatalom szerint, ehet, már nincs is meg, mert megették az egerek, de azért még mindig lehetséges annak alapján magyar ingatlanokat kobozgatni. És ráadásul eluralkodóban van egyfajta felháborodás amiatt, hogy magyarhoni tőkeerős személyek történelmi épületeket vásárolnak vissza régiónkban. Ha ugyanezt teszi, mondjuk egy-egy holland vagy olasz befektető, az senkiben sem kelt ellenérzést.

   Miképpen az sem, hogy a pozsonyiak aprópénzért építkezési telkeket vásárolnak fel a magyarországi Rajkán és Mosonmagyaróvárott, hogy családi házakat építsenek rajtuk, és ez innenről nézvést a legnagyobb rendben van. Valamint ugyanők fel is vennék a kettős állampolgárságot is, mert felettébb ésszerű dolog lenne, ott lakni és itt dolgozni, amennyiben a kettős állampolgárság felvétele nálunk nem menne hazaárulás számba. Nemrég vitába keveredtem egy öntudatos szlovák emberrel, akiben belobbant a hazafiság zsarátnoka, mikor szóba hoztam, én is szívesen felvenném a magyar állampolgárságot, annál is inkább, mert az már egyszer megvolt, ugyanis 13 nappal a háború vége előtt születtem, még a megboldogult Magyar Királyságban. Azt nehezményezte, hogy is jövünk mi magyarok ahhoz, hogy egyszerre két állampolgárságunk is legyen, míg nekik csak egy lehet? Micsoda apartheid lenne ez, vagyis hátrányos megkülönböztetés. Amit én szlopardheidnek hívok mostanában, mert ez egy merő szlovák specialitás. Ugyanis, a civilizált világban a kettős állampolgárság az alapvető emberi jogok közé tartozik.