Így bízz meg a kedvenc nagyhatalmadban

Az Örmény Demokratikus Köztársaság (1919) – wikipedia.org

(a Terra márciusi számában közölt írás befejező része)

A világháború vége és az első Örmény Köztársaság

   1917-re a cári hatalom megbukott, s az Orosz Birodalom központi kormányzata meggyengült, a világháborút sem folytatta. A dél-kaukázusi kis népek ekkor tudták létrehozni hosszú ideje első önálló államalakulataikat – először közösen, majd fokozatosan egymással versengve a területekért, köztük potenciálisan a szintén gyengülő Oszmán Birodalom kaukázus-melléki peremvidékeiért. A szomszédos grúzok és örmények természetszerűen rögtön a törökök támadása alá kerültek, amivel többek közt az azeriekkel szemben is hátrányba kerültek a területi kérdések későbbi megoldásának ügyében (lásd például Nahicsevánt, melyet ebben az időben az azeriekkel rokon nép, a törökök szálltak meg). Végül az egykori Kelet-Örményország térségében jött létre a rövid ideig, nagyjából két és fél évig fennálló első Örmény Köztársaság, mintegy 50 000 km² ellenőrzött területen, beleértve Hegyi Karabahot és kisebb kelet-törökországi területeket.

   1918-ban a török porta a világháborúban letette a fegyvert, s ekkor az örmények számára felcsillant a remény, hogy visszaszerezhetik a korábbi nyugati örmény területeket, illetve azok egy részét. Az Antant fekete-tengeri kijáratot és olyan városokat ígért az örményeknek, mint Trabzon, Erzurum, vagy a déli Van, a Van-tó teljes, a népirtás előtt örmények által lakott régiójával. Így Örményország mintegy 120 – 150 ezer km²-en gyakorolhatta volna fennhatóságát. De a törököknél ekkor Musztafa Kemal jutott hatalomra, aki nem fogadta el az Antant békefeltételeit és újra felvette a fegyveres harcot. A törökök fokozatosan szorították vissza az örmény seregeket, ráadásul, mire az örmény kormány fegyverszünetet kért, Azerbajdzsán felől hátbatámadták őket a szovjet-oroszok, hiszen addigra az azeri tartományokban már a szovjetek vették át a hatalmat.

A szovjetek árulása

 Az örmény kormány a törökökkel szemben lemondott a tengeri kijáratról és a kelet-kis-ázsiai területekről, másrészt a hatalmat átengedték a bevonuló szovjet-oroszoknak, akik cserébe garantálták az Örmény Köztársaság megalakulásától birtokolt területeit. De persze, mint „tisztességes” nagyhatalom, a szovjetek ezt sem tartották be, hiszen a törökökkel 1921-ben aláírták a kölcsönös viszonyaikat rendező karszi szerződést, mellyel területcserét is végrehajtottak: Adzsaria tartomány a törököktől Grúziához került, az örmények viszont elvesztették Karsz és Szurmalu tartományokat (velük együtt szent hegyüket, az Ararátot és a világörökség részét képező Anit, a középkori kelet-örmény fővárost), melyeket a szovjetek átadtak Törökországnak.

   Ugyanekkor, a létrejövő Szovjetunió keretein belül, döntöttek Hegyi Karabah és az Örményország Törökország felőli részén levő jelenlegi azeri exklávé, Nahicseván sorsáról is: habár Hegyi-Karabahban szinte kizárólag, és Nahicsevánban is jelentős arányban éltek az örmények, végül mindkettőt Azerbajdzsánba olvasztották be (egyrészt a törökökkel kötött alkuk okán, másrészt talán azt is figyelembe véve, hogy az azerieknél akkor még nem létezett egységes nemzeti tudat és így kisebb potenciális veszélyt láttak bennük, a Szovjetunióba is korábban „léptek be”), s maradtak annak részei a Szovjetunió felbomlásáig, illetve az 1988-as, Örményországhoz csatlakozást kimondó hegyi karabahi népszavazásig és az azt követő örmény-azeri háborúkig. A történetet innentől pedig már ismerjük.

Az ún. Nagy-Örményország területe 1920-ban (piros pontozott határvonallal jelölve), benne az Örmény Demokratikus köztársaság (narancssárga, okkersárga és sárga), a Sévres-ben örményeknek ígért további területek (világossárga-narancssárga csíkos), a kilikiai partraszállás területe (zöld-világossárga csíkos), Hegyi Karabah (sárga) és napjaink Örményországának (okkersárga) ábrázolásával – nt.

Ennyi maradt hát!

   Így alakultak ki tehát Örményország jelenleg érvényben levő határai: a 120 évvel ezelőtt, az akkori Oszmán és Orosz Birodalomban általuk lakott szinte Nagy-Magyarországnyi területből (egykori nyugat- és kelet-Örményországból) annak alig több mint egytizede, 30 000 km² maradt meg. És hát ezenkívül, ősi hazájuk többi részén, immár mutatóba is alig maradtak örmények. A nyugati (Oszmán Birodalom uralta) részeken élő örménységet, illetve annak döntő többségét (a világ teljes akkori örménységének több mint harmadát, legalább másfélmillió embert) kiirtották, a többiek elmenekültek. Ettől alig különbözött a szovjetek által Törökországnak visszaadott örmény régiók sorsa: pogromok, vagyonelkobzás és elüldözés számolta fel az ottani örmény közösségeket. Napjaink Törökországában alig pár tízezren maradtak csupán, s az egykori Nyugat-Örményországot, valamint a szovjetek által átadott további örmény területeket mára zömmel törökök és a szintén moszlim kurdok lakták be. A még nem is oly távoli múlt, a mára csupán eszménybelinek tekinthető örmény haza délnyugati peremét felidéző mementóként Törökország egyetlen megmaradt etnikailag tisztán örmény, mintegy százfős közössége Vakif/Vakifli faluban él, valahol a szíriai határ és a Földközi-tenger közvetlen közelében...

   Az örmények a szovjet időkben Azerbajdzsánhoz tartozó, az örmény legenda szerint Noé által alapított Nahicsevánból is fokozatosan eltűntek (elvándoroltak, esetenként beolvadtak). S végül ezt fejelték meg napjaink veszteségei, amikor, habár élve, de a Hegyi Karabah régiót is el kellett hagyniuk.

Az örmények elhagyják Hegyi Karabahot (2023) – ABC News

A nyugatiakban azért megbízhatunk, ugye?

   Mint azt a cikk első részében említettük, az örmény kormány manapság nyugati irányba, elsősorban Franciaország és az Egyesült Államok felé próbál nyitni. De még mielőtt túlzottak lennének az elvárásaik, remélhetőleg fellapozták az örmény történelem fentiekben részletezett lapjait: a nyugatiak az örmény népirtás évtizedeiben sem tettek a szóbeli tiltakozásokon kívül semmit, habár teljesen tisztában voltak a helyzettel. Sőt, az 1878-as Berlini Konferencia során, a korábban már a felek közti szerződésben jóváhagyott örmény területek visszaadására kényszerítették (az akkor egyébként győztes) II. Sándor cárt, a török nacionalisták karjaiba, valamint az oroszok által az Oszmán Birodalomban élő örmények javára már szintén kialkudott biztonsági garanciákat is töröltették a végleges szerződésekből. Ennek pedig az volt az elsődleges oka, hogy féltek a nyugati irányba terjeszkedő Oroszországtól, féltek attól, hogy esetleg az örmények támogatnák az akkor mellettük (persze úgyszintén érdekből) kiálló oroszokat egy jövőbeli balkáni, kis-ázsiai terjeszkedés során. Az örmények sorsa, maga a sokak által előre látott és megírt teljeskörű népirtás veszélye, a nyugatiak számára is, huszadrangú szempont volt. 

   S maradt az a török nemzetállam világháborút követő létrejöttekor is. A francia haderő 1920-as kilikiai partraszállásához, illetve lábuk közel-keleti megvetéséhez jelentős mértékben hozzájárultak a francia idegenlégió főként nyugati örmény menekültekből származó egységei, valamint a korábban ott élő örmények maradékai. A franciák végül a harcok révén Szíriát alkudták ki maguknak, Kilikiát meghagyták a törököknek. A velük együtt visszatérő jó százezernyi örmény pedig ismét menekülhetett.

   Mi mindebből a tanulság? Sok mindent mondhatnánk, de talán maradnánk a címben tett utalásnál: a kis nemzetek ugyan kereshetik a nagyok barátságát, de jóhiszeműségükben, vagy a betyárbecsületükben egy percig se bízzanak, hiszen elsősorban, illetve kizárólag, a saját érdekeikkel törődnek. Jobb inkább mindig résen lenni, a rosszabb eshetőségre készülni. Vagy ahogy Goethe mondta: „...csak annak jussa az élet és szabadság, ki napról napra küzdi ki.”

  Hárommillió örmény él ma a dél-kaukázusi csonkahazában, sokan mások a sorshányattatások közt szerte a nagyvilágba menekültek. Mindannyiuk szívébe beleégett az elmúlt évek, az elmúlt másfél évszázad összes sorscsapása. Mégis élniük kell, dolgozni a holnapért és rendületlenül hinni. Hogy a sebek begyógyulnak, népük újra erős lesz. S őseik földjére egyszer majd visszatérnek.

Források:

• A Többi, néma csend... (A Barátság folyóirat melléklete az örmény népirtás 80. évfordulójára), 1995
• Krajcsir Piroska: Az örmények története dióhéjban, 1995
• history-maps.com : History of Armenia
• wikipedia.org: Örményország történelme