Gelence, az elveszett paradicsom - 2. rész

   Ez a gazdaság otthont adott egy vidám, okos kisfiúnak is. Ez a kisfiú az eltelt évek alatt már felnőtt, megöregedett, de nem felejtette el gyermekkora otthonát. A fiút Takács Ferencnek hívták, s nagy szerencsémre sokat tudott mesélni az ottani életről. Takács Ferencet 1946. február 8-án bábaasszony segítette világra Gelencén.  Iskoláit Deákiban, illetve a Tallósi Mezőgazdasági Mesteriskolában végezte.

   Ebben az időben a Takács család Gelence lakosa volt, azaz az 1950-es években, amikor a major gazdája Roszival István volt, aki Vágsellyéről költözött ide családjával.  

   Feri bácsi még a lakók nevére is emlékezett, akik névsor szerint ekképp következtek egymás után: Hajtman József, Hajtman Lajos, Horváth János, Kiss Ernő, Komjáti Imre, Ližica István, a Pukkai család, Takács Ilona és családja, Takács Rudolf, Václav Gáspár, Václav István és végül Vlicsek István. A major közepén ártézi kút várta a szomjas gazdákat. Nem messze az ártézi kúttól volt a homokbánya. Az elhullott állatokat a bánya mellé temették el. Dolgozni is jártak ide Tardoskeddről és Taksonyról. Gelencéhez még egy tó is tartozott, amely mellett silógödör lett ásva.  A tavon volt egy híd. A híd alatti részt az emberek kitisztították, és piócákat telepítettek a vízbe. Ezeket az állatokat lábgyógyításra használták. Az embereknek még kocsmájuk is volt, hiszen milyen hely az, ahol nincs kocsma? A fáradt munkások, esténként kiültek egy hosszú padra, és id. Takács Ferencz harmonikamuzsikája mellett ittak, s beszélgettek. A kocsmáros szerepét is id. Takács Ferencz látta el.

   Bár az emberek általában nem unatkoztak, mivel mindig akadt munka a gazdaságban, azért szerettek szórakozni, együtt lenni, kikapcsolódni is. Mivel akkoriban nem nagyon volt TV és rádió, Gelence lakosai úgy döntöttek, hogy közösen vesznek egy filmvetítőt. Ezek után szinte minden este filmet vetítettek. Feri bácsi elmesélte, hogy a közeli Jatón abban az időben politikai rabokat szállásoltak el, akik kimenőik során nápolyit dobáltak a gelenceieknek. A gyerekek alig bírták felszedni az édességet. A fiataloknak persze voltak kötelességeik is, mint például az iskola. Eleinte gyalog jártak a deáki iskolába és haza. Később kitalálták az ún. rázóskocsit, és Imre ezzel hordta a gyerekeket iskolában, később pedig gumikocsival tették meg útjukat Deákiig. Télen a gyerekek kitömött szalmazsákon utaztak, a csizmájukba kapcát tettek, hogy ne fázzanak. Az egyik fiúnak Roszival gazda hozott facsizmát. A csizma bokáig fából volt, a többi része vastag bőrből készült. Azonban a kocsi nem várt meg senkit. Ha valaki lekéste, gyalog kellett mennie. A majorból a diákok tejet hordtak Deákiba a szegény gyerekeknek. Emellett minden reggel magukkal kellet vinniük egy friss vesszőt, amivel az ujjukra csaptak az iskolában, ha rosszul viselkedtek, vagy nem készítette el a leckéjüket. Takács Ferencz viszont jó kisfiú volt, nála nem volt szükség a vesszőre. A majorban lakók szerették is a kis Ferenczet, mivel azon kívül, hogy jól viselkedett, gyönyörűen tudott énekelni is. Csodálatos hangját még most is öröm hallgatni. A gelencei földeken gabonát, kendert, takarmányborsót és herét termesztettek. Az ottlakók kikönyörögtek Roszival Istvántól egy gyümölcsöst is.

   „Egyszer kigyütt a mérnök, Kukannak hítak, hogy megvizsgája a fődet. No kigyütt, oszt úgy, mint a pápa, lefeküdt és megkóstúta a fődet. Osztán főket, és azt mondta, hogy: No, tudják mi kőne ebbe? Ide köllene pétisó, mészpor, kálisó és káliumsó.” – mesélte nevetve Feri bácsi ízes mátyusföldi tájszólásban. Ezeket a tápanyagokat csak Oroszországból tudták volna elhozni, de erre sajnos nem volt lehetőségük. Ehelyett az emberek sajátos módon gondoskodtak a földről és állataikról. Az állatoknak szánt eleséget maguk keverték ki. Ebbe a keverékbe került szalma, kukorica, datolya (amit abban az időben 50 kilós zsákokban szállítottak Gelencére) és melasz. Az egész keverék tetejét lesózták, és ez került az állatok elé, akik Feri bácsi elmondása szerint még a vályút is kinyalták.

   A családok minden vasárnap eljártak a szentmisére, emellett a karácsonyi nagymisén is részt vettek. Az emberek gyalog jártak, id. Takács Ferencz kivételével, aki biciklin tette meg az utat. Karácsonykor a gyerekek kosarakkal járták a házakat, és abba kalácsot, s más finomságot kaptak. A halak széthordása Feri bácsi feladata volt. Az ünnep napján elment a tóhoz, és onnan szép nagy halakat fogott a major lakóinak.

   Ennek a csodálatos, szinte mesébe illő életnek azonban az 1960-as években vége szakadt. A családok lassan elköltöztek, elhagyták Gelencét. Volt olyan család, amelyik az utolsó percig maradt, így volt Horváth János fia, Dezső is, aki, bár családi háza volt már Nyárasdon, nehezen tudta elhagyni gyerekkora és felnőtt életének helyszíneit. Azonban még egyszer, utoljára visszamentek a puszta lakói, és elhozták Deákira a keresztet és a harangot, amelyek ma a deáki katolikus templomban találhatók. Az egykoron virágzó major csöndesen vált a földdel egyenlővé. Nevét ma már csak megsárgult lapú könyvekben, és az emberek emlékezetében találjuk. J