Szeptemberi útravaló

   „Minden tűz kialszik egyszer, de az ember megmarad, hogy újra és újra tüzet rakjon, és meglássa benne a saját örömét vagy bánatát.” (Fekete István)

   Lassan vége a nyárnak, a vakációnak, kezdődik az iskola, az új tanév.  A nappalok rövidebbek, korábban esteledik, az éjszakák hűvösebbek, a madárdal is elhalkult, a tücskök is belefáradtak az örökös ciripelésbe, a villanydrótokon gyülekeznek a fecskék, a határban nagy szalmabálák jelzik, megtörtént a mindennapi kenyérnek való betakarítása, a kukoricalevél is ősztjóslóan zizeg, a nyár virágait fölváltotta az őszirózsa. Néha egy eltévedt kíváncsi falevél a szelek szárnyán útra kél, majd közös táncot lejtve, árván lehull a földre. A többi még nem követi, majd csak akkor, ha az ősz int neki.

   Ködösek a hajnalok – mindez azt jelzi, beköszöntött az ősz a maga szépségével, gazdagságával. Szüretelnek a szőlőhegyen, a kertekben, a gyümölcsösökben, a természet a maga nyelvén jelzi, megtette a magáét. Megteltek a pincék, az éléskamra polcai, az emberek a nyár ízeit, melegét, illatát próbálják átmenteni a szűkebb téli hónapokra.

   A természet példát mutat az embereknek, hogyan kell megélni a mindennapokat, annak szépségét.

   Észrevenni az egyszerűben a nagyszerűt, az útszéli törékeny kis fűszálat, melyen egy katicabogár artistát meghazudtoló ügyességgel próbál feljebb jutni, a másodszor virágzó gyermekláncfűt, ahogy itt-ott még kikandikál, sárgít a fű között, az ősz tarka virágait, azt a sok természeti szépséget, mely körülvesz minket.

   Szeptember van.  Szeretem ezt a hónapot, mert újra élni kezd az utca, megindul a gyermeksereg az iskolába, kezdődik az új, 2018/2019-es tanév. Minden diákban, kis- és nagyiskolásban ott a drukk, netán a félelem, hogy lesz, mint lesz az iskolában. Mi változott június óta, maradtak-e régi tanítóik, osztálytársaik, s ki tudja még, milyen gondolatok foglalkoztatják őket iskolakezdés előtt. A szülők bizonyára megtették a kötelességüket, megvan az iskolatáska, a tanszerek, a tankönyveket a tanulók az államtól ingyen kapják.

   Sok szülő már ismételget a gyerekével, hogy ezáltal is könnyebb, zökkenőmentesebb legyen az iskolakezdés. Mert minden kezdet izgalmas, nevezhetném kalandnak is. Nagy kaland, minden diáknak más, de azért kaland, mert kalandozni lehet a természetben, de a tankönyvekben is, csupa új ismeret, új tantárgyak, érdekes információk. Mert mindenkiben, de legfőképp a gyermekekben megvan a tudásvágy az ismeretlen felfedezése iránt. Kis Kolumbuszként, tanítóik irányításával indulnak el szeptemberben a nagy felfedező útra, a tudás birodalmába. Meglehet, kis kitérőkkel, néha talán el is tévelyegnek a tudás világában, de ott vannak a pedagógusok, akik visszaterelik őket a helyes útra, hogy aztán az év végén szerencsésen partot érjenek. Közben sokat tanulnak, tapasztalatot szereznek, lesznek kudarcaik is, de mellette sok-sok öröm, szép nap, pillanat várja őket az iskolában.

   Ilyenkor mindig eszembe jut az a valamikori nagyon-nagyon régi szeptember 1-jei reggel, amikor édesanyám kézen fogva elindult velem az iskolába, az első osztályba.  Még most is emlékszem, nagyon meleg, puha, bársonyos volt a keze, a csuklóján éreztem a szíve lüktetését.  A házunk előtt kőművesek dolgoztak, betonjárdát építettek és megszólítottak, büszkén mondtam, iskolába megyek, az első osztályba. Édesanyám lett az elsős tanító nénim, aki iskoláig volt csak anyu, az osztályban már szigorú és következetes tanítóm. Ő tanított meg írni, olvasni, nemcsak az életet adott nekem, de a betűvetésre is megtanított, melyért örökké hálás vagyok neki. Ha még élne, megcsókolnám azt a drága kezét, mellyel együtt próbáltuk az írásgyakorlatokat, melyből később betűk lettek. Ő sajnos már rég elment, ment mindenki halandó, de nagyon gazdag örökséget kaptam tőle, melyet soha senki el nem vehet tőlem, mégpedig azt, hogy megtanított a legfontosabbra, mégpedig írni és olvasni az édes anyanyelvemen, magyarul.

   Szeptemberben van. Ilyenkor mindig kimegyek a temetőbe édesanyámnak ezt megköszönni. És most, ennyi sok évtized után értettem csak meg, hogy miért is dobogott akkor, azon a szeptemberi reggelen erősebben szíve. Erről ugyan nem beszéltünk sohasem, de a szülő és a gyermek közti kapcsolat szavak nélkül is működik, ilyenkor csak a szívek beszélnek. Szerintem azért, mert a II. világháború, a jogfosztottság után végre magyar iskolában taníthatott sok-sok tudásra szomjas magyar gyermeket.  Abban az évben 42-ten kezdtük az I. osztályt.  Emlékszem, a tanteremben a sok iskolapad mellett alig fért el a tábla, a katedra és a kályha. Szerettünk iskolába járni, mindannyian „egyformák” voltunk, 6-7 éves gyermekek, akik kimondatlanul is várták a csodát, azt, hogy egy újabb ajtó nyíljék ki előttük, mely a mesék után a valóság csodás birodalmába vezeti őket.

   Az élet úgy hozta, hogy szüleim örökébe lépve - édesapám is tanító volt, magyar-történelem szakos, a felső tagozaton tanított, oktatott engem, ő volt az osztályfőnököm - Így én is tanító lettem. Meglehet, éppen az a bizonyos szeptemberi reggelen dőlt el sorsom. Soha nem bántam meg, hogy pedagógus lettem, számomra máig ez a legszebb hivatás a világon. Ilyenkor szeptemberben mindig arra gondolok, hogy a szüleim által több mint fél évszázada elvetett tudásmag nem veszett kárba, mert minden szeptemberben újra termékeny talajra talál, mert – „nem hal meg az, ki milliókra költi dús élte kincsét, ámbár napja múl.”

   S ilyenkor, szeptemberben mindig elszorul a szívem, hogy nekem már nem csengetnek, csak az emlékek maradtak meg a hálás tanítványok, akiknek talán még az eszükbe jutok.

   Szeptember van. Mindig szerettem a tanévnyitókat, a csodálkozó, tágra nyílt, érdeklődő, csillogó, őszinte, tiszta gyermektekinteteket. Szerettem tanítani is, a jó sorsom úgy hozta, hogy sok-sok gyermeket taníthattam magyarságra, emberségre, becsületre, múltunk, gazdag nemzeti kultúránk megismerésére, vérzivataros történelmünkre. Megismertethettem velük a csodálatos és gazdag magyar nyelvünket, irodalmunkat, - íróink és költőink alkotásait.  Igyekeztem megszerettetni velük az olvasást, mert aki rendszeresen olvas, az könnyebben tanul minden tantárgyat, mert érti a szöveget. S ha szépirodalmat olvas, verset, regényeket, másképp látja a világot, észrevétlenül megtanulja a véleménynyilvánítást, rugalmasabban, választékosabban beszél, jobban eligazodik az élet sűrűjében. Természetesen, ez nem történik az egyik napról a másikra. Kell hozzá a mindenkori pedagógus, aki olvastatja a diákjait, könyveket ajánl nekik, a „kötelezőket” is, rendszerességre szoktatja őket, és soha nem adja fel! S ha a diákok ráéreznek az olvasás ízére, akkor olvasókká válnak, és felnőtt korukban is leveszik a polcról a könyvet. Így a könyvek szeretetét, akárcsak az anyanyelvet, átörökítik a gyermekeikbe, később pedig az unokáikba.

   Szeptember van, újra élet költözik az iskolákba, mert ezt az intézményt, az iskolát a múltban, a jelenben és a jövőben is a gyerekek éltetik majd, mert az iskola nem az élet előszobája, hanem maga az élet.

   Ebben a tanévben vajon mennyi gyerek ül majd az magyar iskolák padjaiban? Ez a döntés a magyar anyanyelvű szülőkön múlik, de hatalmas felelősség hárul a mindenkori magyar pedagógusokra is! Hogyan és mit tanítanak, hogyan viszonyulnak a gyermekekhez, mennyire készültek fel erre a talán egyik legszebb hivatásra? Tanulni nem könnyű, de tanítani még annál is sokkal nehezebb, ennek ellenére, csodálatos és felemelő érzés. Mi is kell hozzá? Természetesen diákok és lelkes, alaposan felkészült pedagógusok, akik töretlen hittel, alázattal, nagy szakmai tudással és a gyerekek iránti szeretettel mennek be naponta az osztályba, és odaállnak a mindig kíváncsi diákjaik elé, mert a gyermek csak attól tud tanulni, akit szeret. Ilymódon megszerettetik velük az iskolát, az egyes tantárgyat, továbbá az anyanyelvüket, hiszen azon a nyelven tanítanak. Továbbá megtanítják a diákokkal tisztelni a másságot, más népeket, nemzeteket, nyelveket, de közben nem feledve, hogy a bölcsőnél az édesanyjuk magyarul szólt hozzájuk, magyarul énekelt és mesélt, és szent kötelességük ezt tovább adni. Ha nem így tesznek, és ha felnőnek, más nyelvű iskolába íratják a gyermeküket, megtagadják azt, aki őket erre a világra hozta, és életet adott nekik, az édesanyjukat.

   Igazolásképpen szolgáljon Demény Ottó verse:

„Anyanyelv, örökbe kaptam,

e ronthatatlan és kerek

évezredeken át megőrzött

s gazdagító szerkezetet.

Hogy őrzője lehessek én is,

hogy része legyek akkor is,

      ha csont, vér, orca, fog, köröm

a hanttal elkeveredik.”

   Szeptember van, ismét elkezdődik egy új tanév. A pedagógusoknak sok türelmet, eredményekben, élményekben gazdag tanévet, és kíváncsi diákokat kívánok!  A cél az, hogy a gyerek és a szülő is szeresse az iskolát, ahol kellemes, családias hangulat uralkodik. Ahol mindig történik valami érdekes, izgalmas dolog. Mindehhez a kulcs a pedagógusok kezében van, a jelszót ők jól ismerik, így biztosan minden rendben lesz majd. S ha majd a gyermek csöngetéskor sem mozdul, akkor az iskola lesz az a hely, ahová  minden reggel szívesen megy majd minden diák.

   S hogy milyen lesz a jövő iskolája? Csak rajtunk, mindenkori pedagógusokon múlik. Keressük egymást, találkozzunk, beszélgessünk, mert „minden magyar felelős minden magyarért!”

Pék Éva