Megmaradásunkért Stirber Lajos beszéde

   Tisztelt jelenlévők, tisztelt vendégek! Szeretettel köszöntöm kedves Mindnyájukat.

   Számomra a mai nap többszörös ünnep, hiszen felettébb megtisztelő, hogy a Magyar Kultúra Napja alkalmából rendezett ünnepségen Önökkel együtt ünnepelhetek, hogy az idén 70. születésnapját ünneplő Csemadok-család kitüntetettjeinek egyike lehetek; mi több: az ünnepség szervezői engem tiszteltek meg azzal a felkéréssel, hogy a kitüntetettek nevében én szóljak, én mondjam el kapcsolatos gondolataimat. Bevallom: a felkérés óta „azon gondolkodám…”, „mit mondok majd…”, mi legyen az e helyre illő néhány gondolat; az olyan, amelyet a ma díjazottak mindegyike vállalhat. Hogy mi jutott eszembe? Mondom; íme.

   Köszönöm drága szüleimnek édes anyanyelvemet: a magyart. Köszönöm, hogy amint lehetett – hiszen nem mindig lehetett – magyar iskolába járattak, s ezáltal a lelkem magyar lett. Így én ma is úgy érzem – ahogy azt neves földink, Sajó Sándor vallotta –: „magyarnak lenni büszke gyönyörűség”. Továbbá köszönöm a fáklyavivőknek, hogy a dicstelen hontalanság évei után – „megfogyva bár, de törve nem” – nem hagyták veszni a templomot és az iskolát, mi több, csodát műveltek: megalapították a CSEMADOKOT, lángra lobbantották a – felvidéki magyar ember számára utat mutató – fényesen világító fáklyát.

   Úgy érzem és gondolom, hogy a ma díjazottak bármelyike itt e helyen állva, ahol most én állok, a családjának is köszönetet mondana – a bizonyára legtöbbet segítőknek: a megértő, a gondot, a terhet átvállaló feleségnek, férjnek. De úgy érzem, köszönet jár nagyobb családjainknak – az általunk vezetett, a velünk egy húron pendülő „csapatainknak” is, hiszen, ha ők nem lennének, mi sem lehetnénk díjazottak. És azoknak a közösségeknek is kijár a köszönet, akik – mint, itt ma Önök is – jelenlétükkel megtisztelik rendezvényeinket; értelmet adva munkánknak; bennünket újabb tettekre serkentenek. Köszönjük! De ne feledkezzünk meg a mai összejövetel megszervezőiről sem, nekik is köszönjük meg azt a rengeteg önzetlen munkát, amely egy-egy ilyen nagyszabású rendezvény megszervezésével jár. És nagyon-nagyon szépen köszönjük, annak – azoknak, akik bennünket a ma kapott kitüntetésre javasoltak, hogy figyelemmel követik tevékenységünket. És azoknak is kijár a köszönet, akik díjazásunkat jóváhagyták; akik az idén arra bennünket tartottak érdemesnek.

   Mi tagadás: a kitüntetés nagy megtiszteltetés nagy öröm számunkra, de egyben nagy felelősség is. Tudatosítjuk: továbbra is tennünk kell, hogy a fáklya lángja el ne aludjon, világító fénnyel égjen. Mondandóm befejezéséhez közeledve, hadd használjam ki az alkalmat, hadd idézzek – az égbolton fényesen ragyogó (az életem során nekem mindmáig utat mutató) magyar csillagok „üzeneteiből” néhányat megszívlelésre az utánunk jövő nemzedékeknek:

   „Fáradj, s ne irtózz, hogy csekély leszen / Műved hazánk nagy építményiben / Morzsát vigyünk csak, s töltsünk hézagot, / Sok morzsa dombbá, domb heggyé leszen / Naggyá, magassá, mint a Tátrabérc.”

(Vörösmarty Mihály)

   „Ha, romba dőlt is, újra rakható, kert, ház, haza / csak egy a titka, fiadnak kell folytatnia.”

(Illyés Gyula)

   „A nemzetnevelés már az óvodában kezdődik, s más világ lesz, ha már 3 éves korában kezdi tanulni a magyar gyermek (amit oly nehéz megtanulni), hogy nem magunkért élünk, hanem egymásért.”

(Kodály Zoltán)

   És még egy üzenet, a számomra minden idők legnagyobb magyar nevelőjétől, az örök tanítómestertől, Kodály Zoltántól: „Nem az erszény, a lélek üressége a nagyobb baj.”

   Befejezésül, egy Kodály mű sorait kölcsönözve, szívből kívánom: „mint tenger csöppjei, sík mezőnek füvei, oly nagy bőven szálljanak rád – mindnyájunkra, a 70 éves Csemadokra, nemzetünkre – égnek áldási”. Megmaradásunkért!

   Köszönöm, hogy szólhattam, hogy meghallgattak!