A szalagavatói műsortól a Jézus Krisztus Szupersztárig, Galánta

   A Galántai Kodály Zoltán gimnázium november 8-án rendezett ünnepi műsort az esztrádcsoport megalakulásának 55. évfordulója alkalmából.  A rendezvényre az egykori „esztrádosok“ kaptak meghívót, megtelt velük a galántai kultúrház (pedig voltak hiányzók is). A maiak meg a műsorban szerepeltek.

   Az est ünnepi akadémiával kezdődött, az pedig egy „alkalmi“ női kar fellépésével – erre az alkalomra álltak össze valamikori gimis énekkarosok egy közös éneklésre Józsa Mónika vezényletével.  A fellépők nagy része profi – énekkarvezető, karnagy, máig aktív kórustag – a fellépés színvonala is ennek megfelelően profi volt.

   Következett Marsall János igazgató ünnepi beszéde. Visszapillantás a kezdetekre: az 55 évvel ezelőtti szalagavatói műsorok olyan jóra sikerültek, hogy érdemes volt ezt bemutatni a nagyközönségnek is, Pukkai László fiatal tanérként vette kézbe a szervezést és elkezdődött a falujárás. A fogadtatás jó volt, ez további munkára ösztönzött mindenkit, aki részt vett benne. Elkezdődött ez az 55 éves, máig tartó (és persze folytatódó) történet. A hetvenes évek elejére kialakult a folklór-esztrád műsorszerkezet, saját népi zenekarral – Székely Jenő, Szlízs Róbert, Józsa Mónika voltak az első prímások. Közben az ünnepi beszédből ünneplő beszéd lett, az igazgató színpadra szólította az 55 év csoportvezetőit, koreográfusait. Pukkai tanár úr „onnan föntről“ örült ennek a társaságnak (őt özvegye képviselte), de itt volt a kezdetek koreográfusa, Takács András Bandi bácsi (akit már jó negyven éve is Bandibácsiztunk), Pék Anna tanárnő, aki Pukkai László után vette át a csoport vezetését, Bosák Tünde, Botló Péter, Máté Csaba és Éva koreográfusok. A „régi időkről“ Pék Anna emlékezett. Virág, taps, az ünnepi beszéd folytatódott a Tsízió Diákszínpad megalakulásáig. Az igazgató szólította a mikrofonhoz Hlavaty Márta tanárnőt egy emlékezésre – ő bábáskodott a Tsíziónál úgy, hogy felnőttek a Jókai-napokhoz, több hivatásos színészt ő indított el a pályán. Csatlakozott hozzá a színpadon Ollé Krisztina, a Tsízió jelenlegi vezetője (Hair, Jézus Krisztus Szupersztár) és Mészáros Andrea, a Manócska bábcsoport alapítója, vezetője-rendezője-bábtervezője-mindenese. Azt hiszem, a Manócska és Andrea fesztiváldíjai közül csak a nagyobbakat sorolta az igazgató. (Virág, taps.) Az ünnepi beszéd folytatódott – az énekkar történetéig és színpadra lett szólítva Balogh Csaba, Józsa Mónika és az őutána működő kórusvezetők, Józsa Mónika emlékezett a szép időkre. Virág, taps, az ünnepi beszéd folytatódott és elértünk a mához, színpadra szólítva Kovács Szilveszter és csapata. Szilveszter adja évek óta önzetlenül saját színpadi technikáját meg a szaktudását (diplomás hangmérnök) a gimnáziumi előadásokhoz –európai színvonalon.(Virág, taps.) Egy dal volt még hátra az ünnepi akadémiából „azokért, akik nincsenek itt“. Sorra jelentek meg a mozivásznon a régi barátok, társak és bizony mindegyikük neve alatt két évszám volt. Közben meg Renczés Viktória énekelte, hogy „kell ott fenn egy ország“. (Nem tudom, hogy élték meg ezt a fiatalok, de a magamfajta szépkorú öregdiáknak bizony szorongatta valami a szívét. Voltunk ott jópáran, akik mindegyik vásznonmegjelenőt ismertük személyesen, egyidőben voltunk esztrádosok).

   Jézus Krisztus Szupersztár – az előadás kétségkívül az est fénypontja volt. Tudnák még több ilyen frázist is, de minek. Az igazság az, hogy tátottuk a szánkat a csodálkozástól. Tulajdonképpen az elejétől a végéig. A színpadon mindenki azt csinálta, amit tud. Az énekes énekelt, a táncos táncolt, aki mindkettőt, az mindkettőt. Akik meg legjobban tudtak, azok lettek a főszereplők: Jézus – Balla Barnabás, Júdás – Berényi Kristóf. A női főszereplők énekhangban talán még jobbak is voltak (Molnár Zsófi, Opál Kinga, Gál Sára). Meg élő kulisszának a zenekar, akik zenéltek, mikor kellett. Live music. Nem is akárhogyan és egész előadás alatt színpadon. A tömegjeleneteknél (egyszerre több mint negyven ember a színpadon) mindenki tudta a helyét. A rendező megrendezte, volt csapatmunka is – sok közös ötletelés. Elgondolkodtató előadás kereszténynek is meg hitetlennek is. Elérte a célját, mi többet akarhatnánk. A végén volt ám standing ovation (állótaps), nagyon megérdemelték.

   Az este az esztrádteremben folytatódott. A meghívón szerényen „fogadás, volt esztrádosok fellépése, szórakozás“ volt feltüntetve. A valóságban meg „lakodalom“, éjfél után egyig tartó nosztalgiaműsor, zene, tánc – elvégre csupa esztrádos volt a teremben. Zenélt a Bendő-zenekar, fellépett a kisKacaj néptáncegyüttes, Sárkány Mónika összeszedte egy fellépésre az ősKacajt, ők meg felturbózták az egész bulit. Jöttek az énekesek – a Molnár család nőtagjai, Deák Zoli és persze Renczés Viktória. Az ő éneke alatt bizony csend lett a teremben. Szólóének a műsor végére? Fogalmazódott meg az alig hallható kérdés. De nem! - mert jött a meglepetés. Az Időrablók néven összeállt alkalmi nosztalgiazenekar a volt esztrádosokból egy vendéggitárossal. Ének Kovács Tibor, billentyűs Rózsa Sándor (a Terra olvasói eReS rocktörténetíróként ismerik), basszusgitár Kovács Szilveszter, dob Patócs László. Jöttek a régi slágerek és ekkor már igazán fergeteges volt a buli.

   Állítólag a jó lakodalomhoz jó bor, jó zene, jó kaja kell. Ez itt mind megvolt. Borok, mert volt vagy hat fajta, a peredi Darázsvinből (Darázs Zsolt) kiváló minőségben, a cateringet az iskola és a szülői munkaközösség vállalta, az ételek elkészítését az iskola konyhája, a felszolgálást a diákok. Ennyi vendégnél ez óriási feladat, a gimnázium ezt is magas színvonalon oldotta meg.

   Ha az olvasók közül netán valaki azt gondolná, hogy a gimnazisták csak „komédiáznak“, annak azt ajánlom, lapozzon bele a gimnázium 2018-19-es évkönyvébe. Az iskola 268 diákja közül 172 kitüntetéssel megfelelt, 74 jelesen megfelelt (a maradék 22 is megfelelt). A „legrosszabb“ osztályátlag 1,55, a legjobb 1,04! A 62 érettségizett diákból 52-en jelentkeztek egyetemre, valamennyiüket felvették.

   A gimnázium minden ötödik diákja a Tsízió Diákszínpad tagja, ha hozzávesszük a Kacajt és a Manócskát, lehet, hogy már minden harmadik diák színpadra áll. Rekord a nem művészeti iskolák között?

   De hát, miért érdemes erről írni a Terrába? Elsősorban azért, hogy tudjuk, mink van. Ha éppen nem jár gyerekünk a gimibe, akkor is. Mert a Galántai Kodály Zoltán Gimnázium a Galántai és Sellyei járás egyetlen magyar gimnáziuma. Ahol 55 éve szervezett kultúrmunka folyik. Másodsorban azért, mert tanulságos történet. Látjuk az összefogást, a csoportok tudnak együtt élni, kialakulnak a szellemi hidak, van keresztény-keresztyén meg demokratikus szellemiség is, a diákoknak is megvan a fóruma, és mindez magyarul. A gimiben ez működik. Ezeknél a zöldeknél (és kicsit megdőlteknél) miért nem? Mi a különbség? A fejlődés. Folyamatos fejlődés. 55 éve. Itt bent nem lehet négyévente ugyanazokkal a szereplőkkel eljátszani ugyanazt a történetet egyszer bohózatként, másszor tragédiaként. Bent a gimiben– erről már volt szó – mindenki azt csinálja, amit tud. A folyamatos fejlődés folyamatosan hozza az eredményeket, nem kell hozzá 55 év. Minden résztvevő azon agyal, hogy lehetne még jobban. Nem négyévente. Folyamatosan.

   Szép este volt, igazi ünnep. Köszönjük, hogy ott lehettünk.