TÖRETLEN HITTEL

„Tisztelt a múltat, hogy élhesd a jelent, és munkálkodj a jövőn.” (Széchenyi István)

   A fenti Széchenyi idézet minden korban aktuális, mert a múltunk, történelmünk, irodalmunk, kultúránk ismerete nélkül nehezen boldogulnánk a jelenben, és a jövőnk is bizonytalan lenne. Olyanok lennénk, mint a vakvágányra terelt vonatok, egy darabig még haladnánk, élnénk az emlékekből, aztán megállnánk. Hogy ez ne következhessen be, csupán rajtunk, felvidéki magyarokon múlik. Mert megvannak azok a magyar intézményeink, iskoláink, kulturális szövetségünk, a Csemadok és számtalan lehetőség, mellyel élnie kell, kellene minden szlovákiai magyarnak, s akkor a vonatunk is sebesen halad majd a kitűzött cél felé.

   Minden az iskolaválasztással kezdődik. Magyar gyerek magyar iskolába járjon, tanuljon, ilyen egyszerű. Ahol magyar nyelvet, magyar kultúrát, tanítanak. A gyermek mindent az anyanyelvén, magyarul sajátít el. Ha a biztos alap megvan, utána már építkeznünk magunknak kell.  Ha a magyar szülők így cselekszenek, akkor jövőnk is lesz.

   Minden lehetőséget, alkalmat meg kell ragadni, különféle kulturális rendezvényekre, találkozókra, versenyekre elmenni, oda, ahol „magyar kultúrát osztanak” önzetlen önkéntesek, mert mindig mindenhol tanulunk valamit. Panaszra nincs okunk, kulturális rendezvényekből van bőven, Pozsonytól egészen Királyhelmecig. Szereplők százai énekelnek, táncolnak, muzsikálnak, szavalnak, emlékeznek híres szülötteikre, ahol tanulunk egymástól, tapasztalatot szerzünk, ismeretségek, barátságok szövődnek. S amit a mindenkori szervezők tesznek, az már „misszió”. Hisz egész életünk tanulás, mely valahol még az anyaméhben kezdődik, és a sírig tart. Ezért nem tétlenkedni, cselekedni kell, de még ma, mert holnap már talán késő lesz.

   Érdekes nép, nemzet a magyar – nagyon tudunk ünnepelni, örülni, sírva vigadni és vigadva sírni. Temetni, koszorúzni, gyászolni, emlékezni, múltat idézni, Himnuszt énekelni átszellemülten őszintén, vagy csak magunkban mormoljuk a szöveget, mint a Miatyánkot. Netán még mindig félünk színt vallani, s nem merünk őszintén, szívből örülni, emelt fővel járni, kokárdát a mellünkre tűzni az arra méltó nemzeti ünnepeink alkalmából. Nem magyarkodásból, egyszerűen csak a lelkünk örömére, hovatartozásunk jelzésére.

   Talán még a génjeinkben hordozzuk ezeréves múltunkat, a sok megaláztatást, meghurcoltatást – a tatárt, a törököt, 1848-at, október 6-ot, Trianont, a Don-kanyart, a gulágot, a kitelepítést, a deportálást, a magyar iskolák bezárását, édes anyanyelvünk gúzsbakötését, a nyelvtörvényt.  Ez lehet az oka annak, hogy még mindig a helyes, megfelelő utat keressük, s az elindulás, a baráti kézfogás várat magára. Pedig már ideje volna elindulni a cél felé, kéz a kézben, tiszta, őszinte magyar szívvel egy közös ügy érdekében. Félretéve az önös érdekeket, hogy az a „vonat” a kitűzött cél felé robogjon, de a megállókat nekünk kell megjelölnünk, megfontoltan és okosan.

   Sajnos, egyre fogyunk, kevesebben vagyunk. Ha az okát keresem, kutatom, óhatatlanul is Tompa Mihály sorai jutnak az eszembe – „mint oldott kéve, széthull nemzetünk.” Végre már meg kéne erősen és közösen kötni azokat a „kévéket”, hisz az aratás már megtörtént. A szülőföldünkön termett tiszta búzából olyan mindennapi szent kenyeret sütni, hogy aki abból eszik, tudni fogja, hová, kihez tartozik. Érzi majd benne a termőföld illatát, látja a végtelen pipacsokkal teli gabonatengert, átérzi a mindennapi kenyérért kifejtett kemény munkát, s meglátja mögötte a munkásembert is. Hisz mindennek ára van, mindenkinek dolga, feladata van a világban, mert valamiért megszülettünk, valamiért éppen ide és magyarnak születtünk.

   Ha szép volt a tegnap és szép a ma, tegyünk azért, hogy a holnap, a jövőnk még szebb legyen.   Ami ma elég volt, holnap talán már kevés lesz. Az életünk felgyorsult, rugalmasabbnak, napra késznek kell lennünk, aki megáll, az lemarad, mert naponta mindig új kihívások, feladatok várnak ránk.

   A tavalyi év nemcsak kulturális rendezvényekben volt gazdag, hanem jeles magyarjaink kerek jubileumára is emlékeztünk – Kodály Zoltánra, Ady Endrére, Illyés Gyulára, József Attilára, Szent László királyunkra. Voltak azonban szomorú évfordulóink is, mégpedig a felvidéki magyarok Csehországba történő deportálásának és Magyarországra telepítésének, vagyis a lakosságcserének a 70. évfordulójáról is megemlékeztünk. A kitelepítetteket és családtagjaikat nagyon sok településre hazahívta a harangszó, a templom és a temető. Hazavárták őket az itthon maradottak. Végre, 70 év után mertük vállalni, őszintén kimondani az akkor történteket, a kitelepítettek nevét emlékoszlopra, kőbe vésni, hogy ne felejtsünk.

   A 2018-as esztendő Mátyás király emlékév lesz, az igazságosé, aki 575 évvel ezelőtt, 1443-ban született Kolozsvárott, és 560 évvel ezelőtt koronázták királlyá. A dicsőségén nem fogtak az évszázadok, nevét még ma is minden magyar ismeri. A kettős évforduló jó alkalom lesz arra, hogy megemlékezzünk róla, felidézzük életét, nemes cselekedeteit, fényes győzelmeit, emberi és királyi nagyságát, aki nyitott volt a kultúra és a szellemiség iránt, nagyon bölcs, tapasztalt humanista király volt. Az egyszerű népben meglátta a nagyszerűt. S azzal, hogy álruhába öltözött, s elvegyült a jobbágyai között, saját bőrén tapasztalta a valóságot, mégpedig azt, milyen a szegény nép sorsa, élete. Így tudott igazságosan igazságot szolgáltatni, és igazságos király maradni. „Amíg magyar ember él a földön, addig Mátyás nevéhez mindig hozzá fogja tenni: Mátyás, az igazságos.” Élete, cselekedetei évszázadok múltával is példaképül szolgálnak mindnyájunknak.

   Őszintén kívánom, hogy ebben az évben is tegyük a dolgunkat, ki-ki a maga „őrhelyén” becsülettel, tisztességgel, emberséggel, követve nagy elődeink példáját. Bízzunk önmagunkban, egymásban, anyanyelvünkben, iskoláinkban, pedagógusainkban, fiataljainkban, tanuljunk bölcs elődeink cselekedeteiből, s akkor bízhatunk a jövendőnkben is.