Szemenszedett igazságok

   Március idusán – hála istennek - ismét meg lehetett ünnepelni a dicső, 1848-as forradalom évfordulóját a peredi csata emlékművénél. Egy másik hosszú küzdelem is eszembe jutott e helytől megihletve, mikor is Tessedik Samu „nagy” szellemét semmibe véve, a perediek a népszavazás fegyverével felvértezve csatáznak a falu ősi nevének és becsületének visszaállításáért.

   A visszavágatlan élősövénnyel és burjánzó kúszó tujával benőtt díszkert, nézetem szerint, inkább megérdemelne egy szerény rózsaágyást. Talán annál is inkább, mert ahogy a régi perediek mesélték, az emlékmű környékén és a szemközti temetőben is elesett honvédek nyugszanak. Kifolyt vérük tetemre hívja azokat, akiket nem mozgat meg a hazafiság szükséges volta. Én persze most az ezeréves hazára gondolok, amit génjeimben hordozok, és nem a mostanira, ami nálam nem több mint egy aktuális lakcím, mert miként is kötődhetnék egy olyan országhoz, ahol mi magyarok jogilag és kollektíve nem létezünk? Most, hogy az ukrajnai események egyoldalú megítélése által jó alkalom nyílt arra, hogy Magyarországgal párhuzamosan belénk is rúgjanak, elszakadtak a gátak, és a hivatalos politika berkeiben is megjelent az eddig bujkáló magyarellenesség. Nem is beszélve a hazai szélsőliberális, agresszív médiáról, amelyet Soros bugyellárisa pénzel. Mert dehogy esik messze Júdás a bugyelláristól! A szélsőségesen libsi média, élükön a Sme, Denník-N, Aktuality és especiel az Új Szó lapokkal, meg a Szlovák Rádió elhíresült magyar adásával is, ebbe a fészekaljba tartozik. Mondhat földim, Lovász Attila bármit, az otthonról hozott marxista szoftwer folytatódik benne, és az soha nem válik vízzé. Csak arra lennék kíváncsi, ki olvas ma Új Szót és hallgatja a Magyar Adást, mikor többnyire kilenc hónapra születünk, és nem eszünk beléndeket, úgyhogy ne etessenek minket az adófizetők pénzéből. Inkább tegyék fel nekünk a kérdést, egy ankét keretein belül, van-e igény tájainkon az ő általuk diktált ideológiai terrorra? Ugye, erre nem kerülhet sor, mert mindjárt meztelen lenne a király.

   Emlékszem 1968-ra, az első nyilvános koszorúzásra, mikor nagyjából ezer ember gyűlt össze az emlékoszlop körül, mint mikor kiönt a folyó. A tömeg miatt leállt a közúti forgalom is, amit az ilyen eseményen ma is meg lehetne szervezni, esetleg nem a csúcsforgalomban tudni le a koszorúzást. Azon szabad tavaszon a szemközti temető falán is emberek lógtak, hogy jobban lássanak, halljanak, mert hangosítás, az nem volt, vagy már rosszul emlékszem? A Csemadok környékbeli szervezetei és a vágsellyei Vörösmarty Klub képviselői koszorúztak, és még néhány magánszemély is. Nem is kell mondani, a félelem olyféle vibrálásával a bensőkben, hogy valami államelleneset cselekszenek, és menetrendszerűen jön majd a fekete leves. Kár is lenne tagadni, nehéz erős felindulás nélkül a dicső márciusi forradalom kirobbanását ünnepelni ott, ahol annyian odavesztek. Azt mondják az emlékezések, hogy Görgey és Klapka tábornokok torzsalkodása miatt, a későn érkező felmentők már nem tudtak segíteni, csak a halottakat temetni. Azonban kár is firtatni, nem ezen a csatán ment el a forradalom végső győzelme, hanem azon, hogy két ilyen hatalmas birodalom harapófogójában eleve nem volt esély a győzelemre. Vajon kinek a segítségét kérhettük volna azokban az időkben az Úristenen kívül? Egyedüli barátaink, a lengyelek sem léteztek független országként, mert Poroszország, Ausztria és Oroszország osztozott területén.

   De mi legalább megpróbáltuk, mert nincs olyan, hogy lehetetlen, ha van kellő hit és cél, csak tehetetlenség van, mi mostani állapotunkat is fémjelzi. Nagy és véres áldozat árán szűnt meg vazallusi státuszunk, és mindkét fél a józan kiegyezés politikájában látta a jövőt, amelyben elindult Magyarország száguldó, 50 évig tartó töretlen fellendülése. Mert kromoszómáinkban kódolva van a túlélés programja. Csak mindig kell mellé egy irány is, és annak élére egy rátermett vezéralak, akit érdemes követni.   

   Izgalmas dolog elgondolkozni azon, vajon hol tartana ma az egyetemes magyarság, ha mondjuk nincsenek nálunk „látogatóban” a tatárok, törökök, osztrákok, csehek, románok, németek és váteszeink, az oroszok is három ízben. Vagy ha nincs az „istenadta” Károlyi Mihály, Kun /Kohn/ Béla, és nyomában Benes, Szálasi, Gottwald, Husák, Mečiar, Fico, és e díszes társaság koronázatlan királya, Bugár Béla? Az önrendelkezés kikiáltásának lehetőségét magában hordozó komáromi nagygyűlés elszabotálója, az MKP éléről kiebrudált és vérig sértett kvázi-géniusz, a vendetta-párt alapítója. A szlovák hátszél pedig hozta megszokott formáját, amilyen gyorsan megbélyegezte és eltüntette a politikából Duray Miklóst, oly gyorsan ölelte keblére Bugár Bélát, mint a magyar egység megosztásának megfelelő figuráját. Ekkor kezdődött el széptevése a szlovák közvélemény irányában, méghozzá oly nagy sikerrel, hogy maga Slota mondta, hogy „de f...a gyerek ez a Béla, mert nagy a zsebe”, így hát a mi emberünk. A legmélyebb érzelmű szlovákok mondták nekem, hogy: „Nahát, úgy irigylem tőletek ezt a Bugárt, mert ő egy ritka nagy diplomata. Csak nagy kár, hogy magyar! Amit mi magyarok észre sem vettük rajta. A diplomatikus jelző alatt, maguk sem tudatosítva, azt értették, hogy betyárosan kitér minden egyenes állásfoglalás elől, hogy ne érje szó a háza elejét.

   És most itt állunk a frissen létrejött Szövetséggel megáldva, melynek nevéből a hidasok óhajára ki kellett hagyni a „magyar” jelzőt, és így majd kezdődik lassan minden elölről.        Ez a hármasfogat, a hárman-párban-sárban, ahogy barátom, Kukukk Béla szokta mondani, amelynek a felvidéki magyarság gondjaival megrakott szekeret kéne húznia, most ehelyett ahányan vannak, annyi irányban húzzák, és így tapodtatnyit sem haladnak előre. Azonban vetül még egy halvány fénysugár a nemzetiségi politizálásra, mert az OLaNo magyar platformja mellett az ultraliberális Progresszív Szlovákia Simečka-féle kozmopolita pártja is nyitva tart egy ilyen platformot, úgyhogy hamarosan nagy kereslet lesz a magyar választók szavazatai iránt, aranyba fogják önteni lábnyomunkat. Mert arany az jön Amerikából bőven Gyuri bá ̛ aranybányájából, amit az övéinek tart fenn. És hogy a politikában történő helyezkedés régi csízió, az abból is látszik, hogy a Szövetségből elkezdődött a hidasok tavaszi vonulása a fent említett kupac felé, amelynek egyik feladata az Orbán-féle nemzeti vonalat gyengíteni, amely mulatságból, úgy hírlik /Gyimesi után szabadon/, maga Béla sem akar kimaradni, Érsek és Csicsai már készíti neki a helyet. Mert, ahogy az a fociban szokás, mindegy milyen színű a labda, csak dőljön a pénz. Nem baj, ha fütyül a lelátó, hiszen a foci már rég nem a lelátóért van, fütyülnek a fütyülők véleményére.