Létezik még a független, objektív tömegtájékoztatás?

   A május 3-ai sajtószabadság világnapjához közelítve a cseh Economia médiavállalat (megj.: a cég az USA-ban élő cseh vállalkozóé, Zdeněk Bakaláé) közvéleménykutatást készített a V4-es országokban a sajtószabadság témakörében. A felmérés főleg a médiák kormányzattól való függetlenségére, valamint a közszolgálati médiatartalommal való azonosulásra kérdezett rá. A közzétett eredményeknél (melyek az egyes országok közt többnyire kevés eltérést mutattak ki) viszont sokkal érdekesebb az a kérdés, amivel a felmérés nem foglalkozott: létezik-e még napjainkban a valóban független újságírás, leírhatja-e még egy újságíró egy magánkézben levő lapnál azt, amit valóban gondol a világ dolgairól?

   Az 1848-as márciusi ifjak 12 pontja ezzel kezdődött: „Kivánjuk a sajtó szabadságát, a censura eltörlését.” 174 évvel ezelőtt a sajtóhírek tartalma feletti állami gyámkodás eltörlése egyúttal a sajtófüggetlenség irányába, a demokratizálódás felé tett komoly lépésnek számított. A mai demokratikus államberendezkedési formának továbbra is az egyik sarkalatos építőköve a sajtószabadság, mely az összes EU tagállam alkotmányos rendjében megtalálható. De a megcélzott szándék, az objektív tömegtájékoztatás sajnos már csak elméleti síkon valósul meg. Az állami cenzúra eltörlése ugyanis mára egyáltalán nem azt jelenti, hogy az újságírók szabadon és mindenkitől függetlenül, objektívan számolnak be a politikai történésekről egy országos elérhetőségű sajtótermékben.

A szlovákiai sajtópiac helyzete a rendszerváltás után

   Az egyetlen magyar nyelvű szlovákiai napilap, az Új Szó fejlécében az 1990-es évek elején rövid ideig megjelent a „független napilap” alcím. Ez nagyjából arra az időre tehető, amikor a szerkesztőség dolgozói voltak a lap tulajdonosai az általuk alapított Vox Nova Rt-n keresztül. A piaci körülmények azonban már akkor sem tették lehetővé a kisebbségi lap gazdaságilag megtérülő fenntartását. Így az Új Szó hamarosan egymást váltó regionális jelentőségű külföldi és hazai médiamogulok birtokába került, míg végül a Penta befektetőcsoport fokozatosan 100 %-os részesedést szerezett benne a 2014-2017 közt lebonyolított tranzakciók során.

   Hasonlóan, vagy esetenként rosszabbul (bezárással) folytatódott a sorsa a rendszerváltás utáni összes nagy elérhetőségű szlovákiai hírlapnak. A Plus jeden deň napilap, A Plus 7 dní és a Trend hetilapok tulajdonosa úgyszintén a Penta, s az ő érdekeltségükbe tartozott a Sme napilap is, amelyet tavaly vásárolt meg az amerikai Soros György médiaalapítványa. A Pravdát az elmúlt egy-másfél évtizedben Robert Fico-, illetve Smer-közeli vállalkozók tulajdonolták. A 2015-ben induló Denník N-t a Sme napilap liberális újságírói hozták létre, akik a Penta beszállását látva inkább „kiszálltak“, s a tavalyelőtti magyarországi Index – Telex váltáshoz hasonlóan új napilapot alapítottak. Persze erős gazdasági háttér nélkül ők sem tudták fenntartani, így a többségi részesedést az a hírneves internetbiztonsági cég, az ESET szerezte meg, melynek tulajdonosairól, Miroslav Trnkáról és társairól köztudott, hogy előszeretettel támogatják a „progresszíven“ liberális politikusokat, főleg a Progresszív Szlovákia párt jelöltjeit. És végül említést tehetünk még a Hospodárske noviny-ről is, mely a volt cseh miniszterelnök és Duslo-tulajdonos Andrej Babišé.

A sajtó közvéleményformáló ereje mint politikai fegyver

   Az internet nyújtotta lehetőségek kiszélesedése az elmúlt másfél évtizedben még nehezebbé tette az írott sajtó anyagi helyzetét, az emberek valóságos információözönnel találkozhatnak a világhálón. Minden hírújság elektronikus változatot is kiadni kényszerül, viszont így kevesebben veszik a lapot, a reklámbevételeken pedig egyre többekkel, köztük más jellegű szolgáltatókkal is meg kell osztozniuk. Világos, hogy aki térségünkben hírlapokba fektet be, azt elsősorban nem a remélt gazdasági haszon miatt teszi, hanem valami más célja van vele. Ez a más cél pedig sajnos a legtöbb esetben nem a független újságírás önzetlen támogatása, hanem az adott sajtótermék közösségbefolyásoló erejének felhasználása politikai célokra: vagy saját politikai erő támogatására, vagy más politikusok javára, „természetesen“ egyéb anyagi vonzatú ellenjuttatásokért (pl. állami megrendelések, új piaci lehetőségek megnyitása, stb.) cserébe.

Létezik még a független média?

   A sajtó nagyon komoly közvéleményformáló erejével már a 19. században is tisztában voltak, a korban gyakori cenzúra ellenére is. Nem véletlenül ragasztották rá a „hatodik (másutt hetedik) nagyhatalom“ bélyeget. S mivel a sajtószabadságot védő jogi keretek csak az állami beavatkozást zárják ki, a magántulajdon sérthetetlenségének burkában a tulajdonosok megtanultak ezzel a hatalommal nem csupán élni, hanem visszaélni.

   Ahhoz, hogy egy médiatulajdonos befolyásolja az általa fenntartott sajtótermék tartalmát, nem kell a kiadandó híreket napi szinten ellenőriznie. Elég, ha a kívánatos gondolkodású, vagy azt átvenni hajlandó főszerkesztőt teszi az élére, aki olyan szerkesztői csapattal veszi magát körül, amely megfelel az elvárásoknak. Ha esetleg valahol, akár rövid ideig mégis olyan helyzet alakul ki, hogy egy szerkesztőség munkájába komolyabban senki sem avatkozik be, még mindig megmarad az ideológia, amely körül az újságírói csapat szerveződött. Így vagy úgy, de végül mindig valamelyik politikai szekértábort fogják segíteni.

   A hírek valóságtartalmának igazolásául szolgáló tétel, miszerint „megírta az újság“, már rég nem érvényes. Ne legyen szemernyi kétségünk sem afelől, hogy napjainkra nem maradt egyetlen olyan országos lefedettségű hírlap, ahol az objektív, mindenkitől és mindenféle világnézettől független tömegtájékoztatás valósulna meg. Sem Szlovákiában, sem Magyarországon, sem másutt Európában.

   Hogy röviden a tévék világáról is megemlékezzünk, a jelen írásban vizsgált szempontból itt ugyanaz a helyzet mint az írott sajtónál (hogy csak a legszemléletesebb szlovákiai példát említsük: a ma börtönben ülő Pavol Rusko az általa alapított Markízát többek közt arra használta fel, hogy saját pártját, az ANO mozgalmat 2002-ben a parlamentbe és a szlovák kormányba juttassa, ahonnét Ruskót és hű társait a botrányok miatt a koalíciós partnerek kitették, végül a párt a választási időszak végére szétesett).

    A korábbi Penta-vezér, Jaroslav Haščák zártkörű beszélgetések során elmondta, mit gondol az átlagemberekről: „a választók semmit sem tudnak” – olvashattuk a Gorilla-aktákban. De persze terjeszkedő médiabirodalmát még csak véletlenül sem arra használta fel, hogy az embereket teljeskörűen és hitelesen tájékoztassa, hanem hogy a saját érdekeinek megfelelően manipulálja. Ettől sokkal szimpatikusabb volt a megboldogult Andy Vajna, akit a magyarországi TV2 tulajdonosaként ellenzéki újságírók kértek számon a Tények hírműsor tartalmával kapcsolatban. Vajna nem kertelt és nyilvánosan elmondta: „Engedjék már meg, hogy a saját televíziómban olyan hírek jelenjenek meg, amilyeneket én szeretnék.” Hát így. Egyenes és tiszta beszéd. A legtöbb médiatulajdonos persze rejtőzködik, nem hogy a közölt hírtartalom befolyásolását nem vállalják, sőt kategorikusan tagadják, de legszívesebben még azt is elhallgatnák, hogy bármi közük van az adott sajtótermékhez.

A liberális világlátás az üdvözülés kizárólagos letéteményese?

   Főleg a liberális médiákra jellemző, hogy álszent módon saját magukat a független, objektív média szerepében próbálják láttatni, holott a valóság teljesen más. Példaként megemlíthetjük Magyarországról az egyik legolvasottabb ellenzéki hírportált, a 444.hu-t, mely Soros György érdekeltsége, vagy a már szintén említett szlovákiai Denník N-t, amely internetes bemutatkozásában váltig bizonygatja elfogulatlanságát, holott ahogy fentebb azt leírtuk, egyértelmű, hogy egy egyébként is ideológiai alapon szerveződő hírújságként elég hamar megtalálta a megfelelő tulajdonosi foltját is.

   Ha ezen túllépve a mai internet adta lehetőségeket kihasználva csillapítjuk hírszomjunkat, talán még veszélyesebb terepen találjuk magunkat. Az olyan szolgáltatók, mint a Facebook és társaik hangoztatják a véleménynyilvánítás szabadságát s ezzel védekeznek, ha a temérdek megjelenő álhír, illetve félrevezető tartalom miatt kérik őket számon újságírók, politikusok vagy akár civil érdekvédelmi szervezetek. Az biztos, hogy nem ritkán jelentetnek meg akár büntetőjogi kategóriákat is kimerítő közveszélyes tartalmakat (házi bombakészítés, valótlan gyógymódok, stb.). Másrészt viszont legkisebb problémát sem jelent nekik olyan emberektől megvonni a közzététel lehetőségét, akik a szolgáltató szerint „politikailag nem korrekt módon“ nyilvánulnak meg – mindez szinte kizárólag a konzervatív gondolkodású közéleti szereplőket sújtja. 

Hol írják meg az igazat?

   Bármely forrásból is tájékozódik tehát az olvasó a világ történéseiről, jó, ha a fentieket mindig figyelembe veszi.  A híreket, valamint a hozzájuk fűzött kommentárokat meg kell tanulnunk kritikus szemmel olvasni, s ha biztosra akarunk menni a valóságtartalmukkal kapcsolatban, nem árt ugyanannak több helyen is utána járni. S ha felvidéki magyarként keresünk hiteles tájékoztatást saját magunk helyzetéről, akkor tegyük azt magyar hátterű hírforrásból: a teljes szlovák médiapaletta végletekig magyarellenes alapállása, a rólunk szóló hírek torz láttatása messzeföldön híres, részükről a legkisebb objektivitásra se számítsunk. Persze mindenki a maga szájízének megfelelő hírforrást követheti, de legyünk elővigyázatosak a tartalom kritikátlan elfogadásával, mert lehet, hogy valaki éppen az aktuálisan olvasott hírnél próbál elhitetni velünk valamit, illetve manipulálja azt olyan módon, ahogy a valós történésekhez immár vajmi kevés köze van.