Mért pattanna el?!

   Maradék. Mostanra már új értelmet nyert, még beszédesebbé vált a szerémségi falu neve: bizony, maradékká lettünk mindannyian. Mi itt a Délvidéken az egykor hatalmas egész, Trianon után pedig még több mint félmilliós nemzetrész maradékává. Jó, ha vagyunk még kétszázezren.

   Vajon a kultúránk is maradék-kultúrává töpörödött? – fogalmazódik meg bennem a gyötrő kérdés, mint ahogy mi maradékká őrlődtünk az elmúlt évtizedek kegyetlen malomkövei alatt.

   Aztán éppen ott Maradékon, az isten háta mögött, lapunk élőújságán születik meg a válasz, jobban mondva megtörténik a csoda. Ismét megtörténik, ki tudja, hányadszor már. Bekövetkezik a kegyelmi állapot, amelynek az ember csak ritkán lesz részese életében.

   A művelődési házat, ifjúsági otthont – nevezzük akárhogyan – zsúfolásig megtöltik a szerémségi magyarok: jönnek, egyre csak jönnek a maradékiak, a satrincaiak, a dobradóiak. S a csillogó meg bepárásodott szemek láttán megállapíthatjuk: a baljós jelek ellenére nincs még minden veszve. Még itt, a legelhagyatottabb végeken sem. Van még miért, van még kikért munkálkodnunk.

   S hogy mi idézte elő Maradékon ezt a kegyelmi állapotot? Mi más, mint kultúránk: elpusztíthatatlan, betilthatatlan, legyűrhetetlen magyar kultúránk. Amely a legmostohább időkben is szárnyalni, álmodni, alkotni, reménykedni tanított bennünket. Megmaradni a legkülönfélébb módon.

   Amikor messze földön híres kis mesemondóink szájából elhangoztak a nagyszülőktől tanult furfangos mesék, az anyanyelvükben már jócskán meggyengült emberek minden szót értettek, lelkük érzékeny vevőkészülékével minden dallamot fogtak. S csak magukban vagy maguk elé suttogva együtt szavaltak, énekeltek az előadókkal. Mert a versek is, a dalok is, a mesék is őnekik és őróluk szóltak. Őértük. S ültükben is együtt táncoltak a saját soraikból kikerülő ügyes néptáncosokkal.

   Mert a lábukban, a lelkükben ott az ősi mozdulat. Még ott van.

   Mindezek után talán megkapjuk a választ arra a korábban feltett gyötrő kérdésre, hogy maradék-kultúra, töredék-kultúra-e ez a mi kultúránk, silányabb-e más, szerencsésebb csillagzat alatt született közösségek kultúrájánál? Már hogy lenne az. A szerémségi magyarsággal közösen összeállított művelődési műsor színvonal és lélek tekintetében megállná a helyét bármely budapesti vagy vidéki előadóteremben. Mert ahogyan Lőrincze Lajos tanár úr az ilyen pillanatokról utolsó könyve címével mondja: megnől tőle az ember szíve.

   S ahogy most e lélekig hatoló maradéki együttlétünket felidéztem, a múlt ködéből előbújik egy másik, reményünket erősítő régi pillanat.

   Makovecz Imre templomépítés ügyében járt nálunk a déli végeken, s beszélgetés közben elmondott egy lélegzetelállító történetet világraszóló sevillai magyar pavilonja építéséről. A tetőszerkezet felemelésekor megkérdezte a székely építőmestert, hány főzött-hajlított fenyődeszkát hoztak magukkal Erdélyországból.

– Ahányra szükség van, főnök. Eggyel se többet, eggyel se kevesebbet.

– És mi lesz, ha egyik elpattan?

– Mért pattanna el?!

   Ezt kérdezem most én is, több évtizeddel a történet meghallgatása után, a magyar nyelv napján.

   Mért pattanna el csodálatos anyanyelvünk, egész életünket bearanyozó, elviselhetővé tevő, bizony másokban néha irigységet is ébresztő magyar kultúránk, ha ennyien törődünk vele, ennyien vigyázunk rá szerte a Kárpát-hazában. S ha van Valakink, aki odaföntről őrködik felette, őrködik felettünk.

Részlet a vajdasági író, publicista, szerkesztő a magyar nyelv napja alkalmából a felvidékieknek írt leveléből.