Komjáti Zoltán, a deáki méhész

   Engem kisgyermek koromtól érdekeltek a méhek. Tökvirágból összeszedtem őket egy gyufásdobozba, és vártam, hogy mikor hoznak nekem abba mézet. De bizony az nem következett be. Másnap reggelre mindig elrepültek. Újra kezdtem a begyűjtésüket mindaddig, amíg 15-16 éves koromban az üzletes Hajdú Elek báty a pártfogásába nem vett engem. Amikor édesanyám egyszer megemlítette Elek bátynak, hogy nem félek a méhektől, elvitt magához. Neki voltak méhei. Szétszedett 1-2 kaptárt, megmutatta, hogy hogyan néz ki belülről, és azt mondta, hogy jövőre ad el nekem méheket, mert ez már olyan időszakban volt, amikor nem rajoztak. A következő évben vettem tőle két rajt. Régi, magyar típusú kaptárba raktam őket kis keretekbe, és elkezdtem a méhészkedést. Két éven belül már hat méhcsaládom volt. Annyira felszaporítottam őket, hogy nekifogtam kaptárakat készíteni, megvásároltam a hozzávaló szerszámokat.

   Közben megtörtént az, amire senki nem számított, a kitelepítés és a szocializmus. A vagyont elvették, a gazdaság felszerelését felszámolták, az állatállományt, a földeket kisajátították. A méheket nem vették el. Ez volt az egyetlen, ami megmaradhatott. Mikor méhészkedni kezdtem, olyan volt a méhállomány, hogy nem ismertünk betegségeket. A méhészetek fejlődtek, mert volt elég virág. Sok tavaszi virág, gyümölcsfák, tele volt a falu fával, az Avas erdő Vágsellyétől Peredig húzódott. A faluban a kertek alja, a Fő utcán, a Szél utcában, a Rakottyán erdő volt, akárcsak a faluvégen. Mit hoztak az évek? „Sehol egy fa, sehol árnyék, mert itt laknak Pató Pálék. “Beteljesült a versidézet. Nincs “lombos fák közt magyar tanya, tele kinccsel az udvara.“

   Liptóváralján (Liptovský Hrádok) végeztem el a méhészeti szakiskolát. Mesteri oklevelet szereztem méhészetből, kertészetből és gyümölcsészetből.

   A méhek megmaradtak, de nincs körülöttük semmi. Nincsenek erdők, kevés a fa, nincs gyom, a füvet levágják. és vele minden virágot. Nem találnak vadrepcét, tarlóvirágot. A szövetkezet idején az állatok takarmányának termesztése ontotta a virágot. Manapság a méheknek semmijük sem maradt a repcén és a napraforgón kívül. Közben felütötte fejét 2-3 betegség, ami pusztítja a méheket. Először is az ázsiai kullancs. Ehhez is fűződik egy történetem. A feleségem unokatestvérét kitelepítették. A férje, akit én csak sógoromnak hívtam, agrármérnök volt, adott nekem kullancs ellen gyógyszert, mert Magyarországon hamarabb felismerték a kullancs okozta betegséget. Elvitt engem egy Tolna megyei erdőszéli méhészetbe. Ott láttam életemben először az ázsiai kullancsot. Ez idő tájt részt vettem az állatorvosok és a méhészek gyűlésein, mivel 1950-től hivatalosan a Méhész Egyesület tagja vagyok.

   Ekkor történt, hogy lezárták Csehszlovákia keleti részét 30 km-es körzetben és minden méhet kipusztítottak ott, hogy ne jöjjön be az orosz oldalról a kullancs. Én állítottam, hogy a kullancs már nálunk van. Mert én már elkevertem a Magyarországról kapott mérget, elkészítettem az alátétet, és volt lehullva kullancs már nálam is. Beletettem gyufás skatulyába, és bemutattam a bizonyítékot. A falukat a környéken rögtön lezárták: Alsószeli, Felsőszeli, Deáki, Tósnyárasd, Taksony, Vágkirályfa, Vágsellye. Nem volt szabad a méheknek vándorolni. Épp akkor mentek volna az akácra. Ez a kullancs ugyanis kiszívja a méhek vérét, leesnek, nem térnek haza. Ez sajnos, most is van. De tavasszal kaptam egy orosz védőanyagot, az sokat segített. Előtte hazai füstölőoldatot használtam, attól a méhek csak mászkáltak, nem tudtak repülni.

   A másik betegség abban rejlik, hogy egyszerre elnéptelenedik a kaptár, kipusztul. Főleg olyan családoknál, ahol anyaváltás van: vagy rajzással, vagy egy idő után a méhek az öreg anyát lecserélik. Az új, fiatal, bepárzott anya új életet visz a családba. Minden anyának megvan a maga hívójele. A méhek nagyon okos rovarok, meg tudják különböztetni a saját anyájuk hívójelét, ami a népét a saját kaptárjába vezeti. 10 cm-rel arrébb lehet egy újabb kaptár, nem keverik össze a bejáratot. Meg vagyok győződve, hogy néhány anyának a hívójele és a mobil tornyok szignálja egyezik. Ennek az anyának a dolgozói kiröpültek, de nem jöttek vissza. Valahol leestek, éhen pusztultak. Ezek a családok elvesztek. Amikor ezt annak idején említettem a méhészeknek, azt mondták, bolondság az egész.

   Hogy mit léptem erre? Nekem vannak kis pároztató kaptáraim, ahová a megnem termékenyített anyát egy kevés méhecskével belehelyezem, élelmet adok nekik, kihelyezem, röpülnek, az anya bepárzik és petézni kezd. Az anyát amúgy méhpempővel etetik a dolgozók. Amikor az új méhek kelnek, és ha rövid időn belül eltűnnek, nem térnek vissza, akkor látom, hogy az anya hívójele egyezik a mobil torony szignáljával. Ilyenkor ezt az anyát el kell pusztítani. Ilyenkor a pároztatóból új anyát teszek. Megmentem a családot, tovább gyűjtenek. Másik érdekes esetem az internet beszerelésekor történt. Tizenhat méhcsaládom volt akkor. A szomszédban lakó unokámnál felhelyezték az antennát a háztetőre. Ez ősszel történt. A méheket szépen beteleltettem, erős, egészséges családok voltak elkészítve élelemmel, biztosítva a telelést. Az antenna a tetőn. Abban a sugárban, amit mintha bevilágított volna, minden család elpusztult, kivéve egyet. Az előtt az egy kaptár előtt egy vas szőlőoszlop volt, eltakarva az antennát a kaptár elől. Ebben az egyben tökéletesen áttelelt a méhcsalád. További 5 család nem volt az antenna hatósugarában, azok is megmaradtak. Minden kaptárt leszereltem, kicseréltem és a külső felüket 3-4 sor alufóliával beborítottam, újra rászegeltem a salut és befestettem. Azóta semmi gond. Itt már nem az anya miatt, hanem a sugárzás hatásától pusztultak a méhek. Volt, amelyik méhész átvette a módszeremet, van, aki nem, 30 százalék pusztulást tud kimutatni.

   A legtöbb méhcsaládom pályafutásom során 70 család volt. Egyszer a 80-as években ősszel beadtam a kullancs elleni gyógyszert, mert azt akkor kell, amikor a családok betelelnek, amikor már nincs fiasítás. Le is füstöltem mind a 70 családot. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a hó a kaptárok előtt tele van méhvel. Akkor vettem észre, hogy a tavalyról kimaradt gyógyszert adtam be nekik, nem az ezévit. Másfél család maradt meg. Soha többet nem tudtam húszra fölmenni azóta sem.

   A méhész mindig a saját megérzéseire, tapasztalataira hagyatkozik. Sokmindent megtanultam a méhészeti iskolában, bár sok ott tanult dolgot, nem tartottam alapvetően fontosnak a méhészkedésben. De a tanárok is csak az előírás szerint taníthattak. Először hasonló kaptárt csináltam, mint amit az iskolában használtam. 2-3 év után áttértem más fajta kaptárra. Négy vagy öt kaptárfajtát eltüzeltem, míg a végső formát meg nem találtam. Az utolsó fajtát több mint 30 esztendeje használom. Azóta a méhekkel nem etettem cukrot. Az iskolában azt tanultuk, hogy a tavaszi élelempótlást, vagy serkentő etetést kell alkalmazni, 2-3 hétig minden családnak 1-2 dl cukorszirupot kell adni, amivel arra buzdítjuk a családot, hogy jobban fiasítson az anya, és jobban szaporodjanak. Én ezt nem tartottam helyénvalónak, és nem is használtam, csak a kezdetekben. Ha szükséges, adok a méhecskéknek mézet, mindig teszek nekik a keretbe. Azzal táplálom őket, nem cukorral. A méh nagyon rafinált rovar. A méhcsalád már várja az etetőnél a cukorszirupot, ha előtte már kaptak. A család egy vagy kétharmada készenlétben áll, még akkor is, ha tömve vannak a fák virággal. A méhek egy része gyűjt, a többi várja, hogy mikor kap szirupot. Mert az könnyebb munka betermelésre.

   A méhek olyan okos teremtményei Istennek, még 100 év múlva sem fogja a tudomány felderíteni, mit tudnak. Saját tapasztalatom, hogy tudnak gondolkodni. Megérzik az ember gondolatát. Ha valaki idegesen, szorongva megy egy kaptárhoz, akármilyen óvatos lehet is, biztos egy-két méhcsípést beszerez. Ellenben, ha nyugodt valaki, védőöltözet nélkül odamehet, nem csípik meg, támadni egy se fog.

   A méh nem ismeri a gazdáját, 3-4 hét alatt cserélődnek, elpusztulnak. A propolisz, amit termelnek, nagyon jótékony hatású az emberi szervezetre. A méhek ezzel fertőtlenítik a sejtlyukakat, amibe a nektárt rakják. A nektár a meleg kaptárban e nélkül másnapra megbuggyadna, erjedni kezdene. A propolisznak köszönhetően a méz még 3000 év után is fogyasztható.

   Valamikor a határban is voltak méheim, ma már csak otthon vannak. A munka körülöttük változó. Van, amikor 7 órát töltök a méheknél, van, amikor csak 1 órát. Ugyanis minden időszaknak megvan a maga fortélya. De ma már csak azt végzem, ami feltétlenül fontos. Mindig mindent magam csináltam körülöttük, kivéve a műlépet, mert arra nem volt szerkezetem. Kitermelem a viaszt, a mézet, a propoliszt. Valamikor virágport is gyűjtöttem, még a szedőim is voltak rá. De ahogy látom, hogyan permetezik a fákat, már nem dolgozom virágporral. Pedig a méhek permetes dolgot nem hoznak be a kaptárba. Permetezéskor megfigyelhető, hogy bizonyos méheket nem engednek be a többiek a kaptárba. 3-4 méh nekiront, elzavarják, az leesik a földre, és el is pusztul. Tehát a kaptárba a méh mérgezett anyagot nem vihet be. A tiszta mézben tehát nincs permet.

   A virágpor gyűjtésekor a méhek a lábukon hordják be a virágport. Erre van készítve egy lyukas átjáró, amin a méhecske átfér, de szoros, úgyhogy a virágpor a lábáról beleesik egy gyűjtőtartályba. Volt, hogy 30-40 dkg-ot is behozott egy család egy nap. Mikor mi virágzott. Még kukoricából is gyűjtöttem. Van, aki az összegyűjtött port ízesíti porcukorral, lekvárral, ételbe rakja. Nálunk nem szereti senki. Annak idején nagyon sokat eladtam a galántai Medosnak.

   Az én kaptáraim melegek. Az iskolában is azt tanultuk, hogy ne egy deszka legyen a kaptár fala. Az ilyeneknél tavasszal a méhek nem bírják felmelegíteni a fészket, nem fejlődnek. Nyáron pedig túl forró az ilyen kaptár, akkor meg kint csüngnek a méhek fürtökben (tőgyelnek), teleszívva mézzel, mert mentik, ami az olvadó keretből folyik ki. A testükben őrzik, aztán este visszaviszik. De akkor egész nap nem gyűjtenek. Nálam ez nincs.

   Már az iskolában megtanultuk, hogy a kiindulás a fa. Az odvas fában élő méhcsaládok 30-40 ezer éve élnek. Egy méh 20 kilométeres körzetet képes berepülni. Az anyaméh 18. napjára, a dolgozó 21. napjára, a here 27. napjára kel ki. Az lusta. Nem dolgozik, a feladata az evés és a fajfenntartás. Az anyát méhpempővel etetik. Amikor az anya lepetézik, egy hét után belenézek a kaptárba és látom, hogy herék vagy dolgozók fognak-e kikelni. A heresejt púpos, a dolgozó sima. A méhek az anyát nem szokták megölni, csak ha megsérül. Ilyenkor nevelnek ki másik anyát, akit még a sejtben is védeni kell az előző anya elől, mert megölné. Ha kikel, akkor is méhek tömege védi. Ha az új anya lepetézik, olyankor a régit kidobják.

   A méhek télen sem alusznak – dolgoznak, esznek, etetik egymást. Amikor rajzáshoz készülnek, és nem akarom, hogy lerajozzon a család, az anyabölcsőben már benne van a fiasítás. Azon pedig már van egy kis pempő tartalékban. Ilyenkor a pempőt összeszedem. Nagyon erős, jó hatással van az emberi szervezetre.

   Már 78 éve méhészkedek. Mindig szerettem velük dolgozni, szeretem szorgalmukat, rendezett életüket.

Lejegyezte: Renczés Nóra /részlet a beszélgetésből/