Így bízz meg a kedvenc nagyhatalmadban

   Trianon kapcsán sokszor mondjuk mi, magyarok, hogy mennyire igazságtalanul bánt velünk a sors, illetve bántak velünk a világháború után döntési helyzetben levő aktuális nagyhatalmak, Franciaország, az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok, mikor a Magyar Királyság területének kétharmadát (sőt, a horvát korona területeit figyelembe véve 70 %-át) elvették. Rámutatunk közben főleg az európaiak hálátlanságára, amikor arra hivatkozunk, hogy háromszáz évvel korábban Magyarország a testével védte a teljes nyugati kereszténységet, s a jó másfél évszázadnyi küzdelem az Oszmán Birodalom ellen gyengítette meg a magyarságot annyira, hogy végül a saját hazájában már nem alkotott abszolút többséget.

   Igen, míg Mátyás király idejében a történelmi Magyarország területén élők mintegy 85 %-a volt magyar anyanyelvű (nemzetiséget akkoriban még nem tartottak számon), addig a főleg Mária Terézia által megvalósított betelepítési – újratelepítési programok végére Árpád népének aránya nem érte el a 40 %-ot sem. A török idők, a folyamatos harcok, a kivándorlás ugyanis olyan szinten megtizedelte a lakosságot, hogy a Mohács előtt látott 4 milliós népességből kétszáz évvel később csupán két és fél milliónyi maradt (ugyanezen idő alatt az akkoriban szintén 4 milliós Franciaország népessége 9 millióra emelkedett). Több olyan vármegye is volt, melyek szinte teljesen elnéptelenedtek, a földeket nem volt aki megművelje. Ezért döntött a császári hatalom Magyarország újranépesítéséről. Csak hát ugye akkor a betelepülők nyelvi, nemzeti hovatartozása nem volt szempont, sőt, érdemben nem is jöhetett volna szóba, hiszen magyarok más országok területén nagyobb számban nem éltek. S akik esetleg korábban a török elől külföldre menekültek, már több generációval korábban beolvadtak a befogadó népek közé.

   Mindezen veszteségek, a saját szülőföldünkön való térvesztés helyrehozására a kiegyezéstől az első világégésig eltelt nem egész ötven úgynevezett békeév nem lehetett elég, így egy még mindig, a saját hazájában is gyenge lábakon álló magyarság keveredett, akaratán kívül, az akkori európai nagyhatalmak által gerjesztett nagy háborúba. S miközben a trianoni országvesztés felett joggal siránkozunk, sokszor gondoljuk azt, hogy ekkora sérelem még élő nemzetet nem ért.

A közelmúlt hegyi karabahi konfliktusai

   Pedig bizony ért. Ahogy a mi történetünk, jogos érdekeink nem számítottak senkinek sem 1919-20 Párizsában, a világpolitikában előtte és utána is, mind a mai napig, ugyanez volt a helyzet. Egyrészt, jaj a legyőzötteknek, másrészt, az erősebbek hozzák, a gyengébbek pedig elszenvedik a döntéseket. Ennek alátámasztásául vessünk most egy rövid pillantást az örmény nép történelmére, akik saját országukban elsőként tették meg a kereszténységet/keresztyénséget államvallássá, még K.u. 301-ben.

   Az elmúlt pár év során Örményország jó negyedszázadnyi szünetet követően ismét a világsajtó címlapjaira került, több alkalommal is. Ha az örményeket kérdezzük, nagyon szívesen lemondtak volna erről, hiszen az apropó az örmények által lakott Hegyi Karabah régió fölötti de facto uralmuk teljes elvesztése volt, melyet az az Azerbajdzsán foglalt vissza, melyhez a terület a nemzetközi jog szerint tartozik.

   A Dél-Kaukázusban található, mintegy kárpátaljányi méretű Hegyi Karabah Köztársaság (melyet egy ENSZ-tagállam sem ismert el) a szovjet birodalom széthullásának idején lezajlott népszavazás és az azt követő örmény-azeri háború eredményeként jött létre, mely Hegyi Karabah autonóm régión túl a Hegyi Karabah és Örményország közé beékelődött további azeri területeket is magába foglalta. A konfliktus 2020-ban lángolt fel ismét, amikor másfél hónapnyi fegyverropogást követően a felek moszkvai közvetítéssel kötöttek tűzszünetet. A rövid háborúskodás folyamán a törökök által támogatott azeriek döntő sikereket értek el, s így az örményeknek le kellett mondaniuk minden olyan területről, melyet a Hegyi Karabah autonóm régión túl birtokoltak (ebből volt a több), sőt, magának az autonóm régiónak is elvesztették mintegy egynegyedét. Amint ismertté váltak a békefeltételek, az azeriek által visszavett területekről nagyméretű örmény kivándorlás indult.

   Majd 2023 szeptember végén Azerbajdzsán újabb támadást indított, mely alkalommal maga Örményország már be sem lépett a háborúba, így a magára maradt kis exklávé vezetői egy nap alatt letették a fegyvert. Ezt az azeriek teljes hatalomátvétele követte minden megmaradt, de facto örmények által birtokolt hegyi karabahi terület felett, a régió megmaradt lakosságának legnagyobb része, mintegy százezer ember pedig otthonait hátrahagyva Örményországba menekült.

   Ilyen előzmények után nem csoda, hogy az elvileg oroszok patronátusát élvező örmények elfordultak Moszkvától. Pedig Oroszország, amely a posztszovjet katonai szövetség, a KBSzSz által szerződésben is vállalta az örmények védelmét, csupán a nemzetközi jog szerint járt el, hiszen, mint azt feljebb említettük, Hegyi Karabah, és minden további, az azeriek által a közelmúltban elfoglalt terület, a nemzetközi jog szempontjából Azerbajdzsán része. Jereván így most más, főleg nyugati nagyhatalmak kegyeit keresi. Törökország és a türk eredetű azeriek szorításában egyrészt annyit mondhatunk, hogy nem lesz egyszerű nekik, másrészt, mint azt akár a magyar, akár a saját múltbeli tapasztalataik bizonyítják, a világpolitika útvesztőiben mindig résen kell lenni, mielőtt bizodalmunkat bármely nagyhatalomba helyezzük.

   Mondhatnánk, hogy Hegyi Karabah azért nem ér fel a múlt század magyar veszteségeivel. Azonban, ha már a múlt századról beszélünk, az örményeket akkor ért sorscsapások bizony erősen vetekednek, ha ugyan meg nem haladják a bennünket érteket. S közben egy sor párhuzamot is vonhatunk.

A korai örmény államok története

   Az örmények immár több évezredre visszatekintő múltja mindig is a nagy birodalmakkal való szembenállásokról, illetve azok elnyomásának elszenvedéséről szólt. Az örmény nép a Krisztus előtti első évezredben alakult ki. Az ókori Örmény Királyság K.e. 190-ben jött létre Macedóniai Nagy Sándor birodalmának felosztása, illetve az őt a közel-kelet északi részén követő szeleukidák bukása után. Nemcsak a kaukázusi térséget, hanem Kis-Ázsia délkeleti harmadát és a mai szír és észak-iraki területeket is magába foglalta. A római és perzsa birodalmak közé szorult ország egy ideig ütközőállamként szolgált, majd a nagyhatalmak kettéosztották egymás között.

   A középkor másik felében két alkalommal újra sikerült az önálló örmény államot létrehozni (az utóbbi, az úgynevezett Kilikiai Örmény Királyság, mely Kis-Ázsia délkeleti részén terült el, egészen 1375-ig fennállt), de a középkorban az örmény nép legnagyobb része jellemzően bizánci vagy az arab kalifátusok uralma alatt élt. A 16. századtól az örmények hazáját az Oszmán Birodalom és a perzsák osztották fel egymás közt, majd a 19. század elején Perzsia kaukázusi területeit (beleértve Kelet-Örményországot is) a cári Oroszország hódította meg.

A nemzeti mozgalmak megjelenése és az örmény népirtás

   A nyugati örmények viszonylagos békességben élhettek a török császár uralma alatt. A 19. században, a nemzeti mozgalmak megjelenésével azonban az Oszmán Birodalom népeinek egyre nagyobb hányada indult el az önállósodás útján. Közéjük tartoztak az örmények is, akik szerettek volna ismét független hazában élni. Ekkortájt kezdett fellángolni a török nacionalizmus is, és az ország nem-török nemzetiségei egyre nagyobb elnyomásnak voltak kitéve. Államilag hallgatólagosan támogatott szabadcsapatok 1894-95-ben legalább százezer örményt mészároltak le, majd 1909-ben újabb, mintegy harmincezer örmény esett a török nacionalizmus áldozatául. Az első világháború kitörése után a török udvar azzal vádolta meg az örményeket, hogy együttműködnek az ellenséges Oroszországgal és az egész örmény közösséget biztonsági kockázatként ítélték meg. 1915-ben megkezdődött a török uralom alatt levő teljes örménység kiirtása. Ennek keretében a kelet-kis-ázsiai területekről (azaz az egykori Nyugat-Örményországból) szinte az összes örményt a szíriai és iraki sivatagba deportálták, ahol koncentrációs táborokba gyűjtötték őket, fizikailag elviselhetetlen feltételek mellett. Aki nem esett az embertelen körülmények áldozatává, azt a török fegyveresek lemészárolták. Az áldozatok száma meghaladta az egymilliót. Ezt az időszakot csak azok élték túl, akik elmenekültek a török uralom alól. Az egykori Nyugat-Örményország így teljesen kiürült. A kor nagyhatalmai, köztük az osztrák császári udvar, ugyan több alkalommal is tiltakoztak az örmények helyzete miatt, de háborús időkről lévén szó, mindez megmaradt a szavak szintjén.

(az írást folytatjuk)