Karácsony havában

Emlékezés a régiekre és a régi karácsonyokra

   Karácsony havában, mikor az angyalok fosztják a tollat, és készítik a párnát a születendő Kisjézus feje alá, többet gondolunk szeretteinkre, és ezt nem csak az ajándékvásárlás miatt tesszük, hanem többnyire igazi melegségből. Eszünkbe jutnak elhunyt családtagjaink is, akik már felülről szemlélik ezt a Babilont. Arra gondolok most, a Béke Királyának jövetelére várva, hogy a békét csak fegyverekkel lehet megvédeni, és háborúkat csak békével lehet befejezni. Ebből kifolyólag, így vagy úgy, minden előttem járó ősömnek kijutott a háborúból. 

   Anyai dédapám az 1848-as magyar forradalom alatt született Komárom városában, amikor Klapka György tábornok állt a várfokán, amit épp a Habsburgok emeltek, ami aztán olyan jóra sikerült, hogy nem tudták bevenni. De amit ők nem tudtak bevenni, ma azt megteszi az asszimiláció, mert olyan fogyóban van ott is a magyar, vagy nálunk is,  mint a spanyolnátha idején. Miután a magyar nemzet szabadságharca nem bírt a túlerővel, a passzív ellenállást vállasztotta eszközéül, amit az osztrák-magyar kiegyezés szüntetett meg. Valamiféle megalkuvás volt ez. Azt mondják, javunkra vált, mert fellendült az ország, na de mi lett volna akkor, ha mi győzünk?

   Az én apai nagyapám, már a kiegyezés évében látta meg a világot, így megélhette az első háború kitörését is, de megúszta azt, nem sorozták be. Ekkor érkezett meg apám, ebbe a kimúlni készülő monarchiába, a szarajevói merénylet után. Anyám pedig épp a nagy trianoni halotti tor alkalmával. Aztán ,ahogy sokan mondták: „cseszhettük” is, mert „cseszlovákok” lettünk, ahogy akkor minket hívtak. Miután apám frigyrelépett anyámmal, nagy esélyt szalasztott el, hogy labdába rúgjon a második világégésben, pedig később egy ideig fűtő is volt. Mikor Magyarországot egy fura provokációval bevonták a háborúba, és hadat üzent az oroszoknak, apám épp aratni volt Délvidéken, úgyhogy a behívó csak két hét múlva érkezett meg. Akkorra már a magyar honvédek nem a hont védték, hanem odakint lőtték az újonnan kinevezett ellenséget. Apám utólag Délkomáromba vonult be, és olyan szerencséje volt, hogy kerékpáros előőrsként, egyetlen lövés nélkül foglalta vissza Erdélyt, persze némi segédlettel. Az úgy történhetett meg, hogy a románok jól tudták, mert megmondták nekik, nix francia sógor-koma, mint egykor Trianonban. Ami a magyaroké, az nem az övék. Két anyai nagybátyámnak nem volt ily szerencséje, mert mindkettőt kivitték a keleti frontra, ahol fogságba estek, egyikük hastífuszban meg is halt. A másik meg nagy sokára hazajött csontsoványan, a sok éhezéstől és csalánlevestől, amiért aztán otthon nagy ívben kerülte a csalán lelőhelyeit. Én a második világháború befejezése előtt születtem, még a Magyar Királyságban, gyönyörű keresztlevelem sokáig megvolt.

   A Kossuth Rádió előtt élve és aludva éltem meg az 1956-os forradalmat, amit annyira a magaménak éreztem, hogy Nagy Imre lelkes beszédétől megihletve, röplapokat gyártottam tizenegy éves fejjel, és kiraggatam őket utcánk villanyoszlopaira. Nagy nyomtatott betűkkel és ácsceruzával az állott rajtuk, hogy: „Éljen a magyar forradalom, le az ávósokkal.” Így aztán úgy éreztem, én is tettem valamit a Magyarhonért. A magyar öntudatot pedig Trelaj tanár úr verte belém a magyar- és történelem órákon. Hogyis ne tette volna, mikor tartalékos tisztként részt vett a duklai hágó védelmében, az orosz betörés ellen. A felragasztott röplapok nem voltak hosszú életűek, mert egy arra járó utcabeli egyből tudta, ki állhat emögött, és egyből be is hozta apámnak azokat, aki nem spórolt a kiosztott botütésekkel, mert ő nem pofozkodott sohasem. Lássatok csodát, épp a forradalom hevében született meg kisöcsém is, hogy ő sem maradjon ki valamiféle csetepatéból.

   Apám a háborút követő időkben erdőkerülő volt, a Vágon túli erdőben laktunk egy kis házikóban. Volt egy kutyám, apámnak pedig pisztolya, amit a kezembe is vehettem olykor, mert nyomorú idők jártak akkor. De amiatt is, mert bizony sokszor megvámolták a falu akácerdejét, az ilymódon szerzett tüzelő olcsóbb volt, mint a szén.

   Az akkori karácsonyokkor nem tudni, a családok honnan szerezték be fenyőfájukat, mikor sehol sem árulták ilyet a faluban, de az ünnepre minden házban volt belőle egy. Talán a kubikusok hordták azokat Rózsahegyről, Zsolnáról, meg Rutkáról, mert a fél falu eljárt földmunkát végezni az északra, az új gyárak alapjait ásták. Mert a magyar ember mindíg is a fizikai munkához értett leginkább. Ma is így van ez, mert ahány magyar, annyi gépkocsiszerelő, kőműves, ács, parkettázó, csempéző. Végzik a dolgukat konokuk, csöndesen, ezért nem hallják a hangunkat odafennt.

   De a Jóisten igen, és nemsokára elküldi szeretett fiát.