Ez a történet nem rólunk szól

   A foci és a politika összefonódásai a fajgyűlölet elleni küzdelem kapcsán, avagy mi fán terem a kelet-európai rasszizmus?

   A két hete véget ért foci EB egy ironikus epizóddal zárult, amikor az angol-olasz döntő tizenegyes párbaját elbukó házigazdák szurkolóinak kisebb-nagyobb csoportjai egyértelműen rasszista hangnemben, önmagukat cseppet sem tűrtőztetve szidták a háromoroszlános válogatott tizenegyest rontó három, történetesen egyaránt színes bőrű játékosát. Az Angol Labdarúgó Szövetség vezetői és az ország politikai képviselete nem győzött szörnyülködni és sajnálkozni a történtek miatt.

   Persze más kérdés, hogy mi az, ami úgymond a stadionon belül láthatóan/hallhatóan történt, mi nyer majd ebből a szempontból bizonyítást (a stadionba jegy nélkül betörő mintegy száz „szurkoló“ problémájától most nagyvonalúan tekintsünk el). Az UEFA ugyanis elindította ezzel kapcsolatos vizsgálatát és gondolom, nem vagyok egyedül, ha azt mondom, nagyon kíváncsi leszek a ténymegállapításokra és az ügyben hozott döntésekre. Elsősorban azért, mert az észak-atlanti kultúrkör berlini faltól nyugatra eső fele az elmúlt évek, évtizedek során rendszerint nagyon szívesen tetszelgett a faji megkülönböztetés elleni harc bajnokának szerepében, s  kihasználva az európai labdarúgó szövetségen belüli erőfölényét, mindig drákói szigorral sújtott le elsősorban (illetve szinte kizárólag) az Európa keleti feléből érkező csapatokra, válogatottakra, illetve azok játékosaira. A közelmúlt egyik emlékezetes példája erre Ondřej Kúdela, a prágai Slavia játékosának Glasgow-i esete, aki a házigazdák mészárlását megunva „majmozta le“ állítólag (kamera elől takart, a játékvezető által nem észlelt, „állítás az állítás ellenében“ szituációban) az egyik hazai színes bőrű „gladiátort“, s kapott ezért tíz mérkőzéses eltiltást, míg a Slavia kapusának ugyanakkor kung-fu módra odarúgó, kórházi ellátást igénylő fejsérülést okozó játékost csak három meccsre meszelték el. (Említhetném a magyar válogatottra szintén az EB-n történtek miatt kiszabott, első körben kettő plusz egy meccses stadionzárlatot is, azzal a különbséggel, hogy ott a vádak homofób, illetve LMBTQ-ellenes megnyilvánulásokról szóltak.)

   Szóval, a kizárólagosan elfogadható tutit mindig előszeretettel megmondó ún. nyugati mainstreamet (valamint a mecénások érdekeit) hűen szolgáló  UEFA megmutathatja, vajon tudja-e elfogulatlanul használni azt a mércét, amelyet egyébként a főként angolszász területeken fennálló helyzetből kiindulva állítottak fel, s így annak másokkal szembeni alkalmazhatóságának legitimitását már önmagában megkérdőjelezhetnénk.

Mit jelent tulajdonképpen a rasszizmus?

   Merthogy, vonható-e bármiféle párhuzam az észak-amerikai / nyugat-európai és a közép-kelet-európai rasszizmus közt, sőt, beszélhetünk-e egyáltalán közép- kelet-európai rasszizmusról abban az értelemben, amely ellen Martin Luther King küzdött? Igen, ezt a kérdést még akkor is fel kell tenni, ha néhányaknak ettől bicska nyílik a zsebében. Ugyanis a Kárpát-medencében és tőlünk keletre-délkeletre, a faji megkülönböztetésnek teljesen más volt a fejlődési íve, sosem nyilvánult meg a társadalmi kirekesztettség olyan intézményesített formáiban és eszközeiben, mint az Egyesült Államokban és néhány nyugat-európai  társadalomban.

   A rasszizmus nagyjából másfél-két évszázaddal ezelőtt jelent meg a nyugati civilizáció szociológiai fogalomtárában. Az addigra széles körben elterjedt ideológia elsősorban a nyugati polgári társadalmak kialakulásával párhuzamosan utat törő, egyenlő emberi jogokat hirdető tanok és a nyugat-európai társadalmak által kiépített gyarmatbirodalmak összeegyeztethetetlenségének feloldásaként alakult ki. A rasszizmus akkoriban olyan gondolkodásmódot jelentett, amely szerint az egyik (az európai), eredetileg a társadalmi fejlettségi szint, életviteli szokások és egyéb tulajdonságok alapján megkülönböztetett faj az evolúció magasabb fokán áll, ezáltal felsőbbrendű a másikkal (a gyarmatok őslakosaival) szemben, és társadalmi előjogokat élvez. A nyugat-európai és észak-amerikai társadalmakra nagyjából a 17. századtól jellemzővé vált, hogy a gyarmatokról az őslakosokat olcsó munkaerőként erőszakkal behurcolták az ún. anyaországba (illetve Észak-Amerikába a fehér telepesek által lakott területekre). Ennek következtében az anyaországokban, beleértve a későbbi USA-t, fokozatosan emelkedő arányban jelentek meg a gyarmati hátterű lakosok, illetve azok leszármazottai, valamint a civilizációk találkozásakor törvényszerűen kialakuló, immár tapasztalati alapú súrlódások, feszültségek. Így később, főleg a különösen nagy méreteket öltő észak-amerikai néger rabszolgatartás (és annak következményeinek) hatására, maga a rasszista gondolkodásmód az emberek bőrszíne alapján hozott előítéletekre egyszerűsödött, s a társadalmi szegregáció különböző, nagyon erőteljes formáiban nyilvánult meg (például: ki utazhat a buszon és ki nem, ki mehet be az étterembe és ki nem, stb.) elsősorban az Egyesült Államokban, de a nyugat-európai gyarmattartó társadalmakban is.

   Nos, elviekben ez ellen a hátrányos faji megkülönböztetés ellen, illetve a ma már leginkább csak az egyének szintjén fellelhető előítéletek ellen jöttek létre a fekete emberi jogi mozgalmak.

Faji megkülönböztetés Közép- és Kelet-Európában

   Ezzel szemben Közép- és Kelet-Európa népei, ha egyáltalán rendelkeztek saját államisággal, egyikük sem vett részt a gyarmatosítás folyamatában. Ennek folyományaként országaikban afrikai eredetű, fekete bőrű lakosság szinte egyáltalán nem volt jelen egészen a 20. század végéig. Az Alpoktól keletre tehát négerellenes gyűlölet és/vagy megkülönböztetés sem fajelméleti, sem tapasztalati alapon nem alakulhatott ki egyszerűen azért, mert fekete bőrű emberrel az itt élők egyáltalán nem találkoztak. Egy átlagos közép-európainak az afrikai eredetű ember látványa legfeljebb a bőrszíne miatti csodálkozását váltotta ki, de egyébként semmilyen előítéleteket nem társított (nem társíthatott) hozzá. Érvényes volt ez még akkor is, ha a rendszerváltást követő években fokozatosan a posztkommunista országok stadionjaiban is elterjedt a „huhogás“, amint az ellenfél akkoriban már előforduló színes bőrű játékosához került a labda. Egy kedves ismerősöm mesélte, hogy anno még gyerekfejjel látták a tévében nyugat-európai szurkolótáborok hasonló megnyilvánulásait, így azok rossz példáját követve előfordult, hogy ők is így gúnyolódtak. De itt nem többről volt szó, mint egy rossz viselkedésforma átvételéről, a mögötte levő előítéletek nélkül. S már ha gúnyolódás: se szeri, se száma azoknak az eseteknek, amikor az írás elején említett „lemajmozás“ áldozatául estünk gyerekként az iskolában, ami akkoriban tájainkon sokkal inkább volt az utánozásra, sem mint az alacsonyabb fejlettségi szintre való utalás.

Jelen volt viszont (és van mindmáig) nálunk is a cigány etnikum. A tőlünk nyugatabbra megjelenő, afrikai eredetű fekete bőrűekkel szemben őket nem rabszolgaként hurcolták be, hanem önként, szabadon jöttek ide, már legalább ötszáz éve. Bizony, társadalmi súrlódások itt is voltak /vannak mind a mai napig, s a rasszizmus jegyei is felbukkannak. Ezek azonban még csak megközelítőleg sem értek el például az amerikaihoz hasonló szintet, elsősorban az egyéneknél fellelhető (tapasztalati alapú) előítéletekben, és az ezekből fakadó bizalmatlanságban merül ki. A bizalmatlanságot, tapasztalati jellegénél fogva, a társadalmi integráció megfelelő mértékének eléréséig nagyon nehéz egy csapásra megszüntetni. Kérdés, ezt az integrációt akarja-e mindenki, illetve a cigány kultúra és hagyományok megőrzésének érdekében alkalmazható-e minden esetben. A társadalomba integrálódott cigány származású egyéneket viszont a fehér lakosság gyorsan elfogadja. A kárpát-medencei cigánykérdés tehát sokkal inkább a társadalmi elmaradottság, a szegénység leküzdésének kérdése, még akkor is, ha a helyzet a rasszizmus szempontjából sem tekinthető ideálisnak.

Ez a történet nem rólunk szól

   A Crash (Ütközések) című 2004-es hollywoodi filmben a fiatal fehér rendőr, Hanson megvetéssel tekint kollégái minden rasszista megnyilvánulására. Végül a lelke legmélyén megbúvó faji előítéletek csapdájába esve mégis ő lesz az, aki a kocsijába bekéredzkedő fegyvertelen fekete stoppost lelövi. Ehhez némelyest hasonlatos volt az amerikai George Floyd esete is, kinek tavalyi halála a Black lives matter mozgalmat, akárcsak a focipályán térdelős bocsánatot kérést útjára indította. Nos, azóta a Black lives matter rég túllépett az előítéletek megszüntetésén, a Martin Luther King által kitűzött békés egymás mellett élés ideálján. Szobordöntögetések és anarchista irányba mutató megnyilvánulások szegélyezik útjukat. A múlt teljes eltörlése, gyökereink megtagadása, a tömegek manipulálása és irányítása lett valódi célja.

   Emlékezhetünk rá, hogy liberális körökben jónéhányan kifogásolták, a foci EB előtti magyar-ír felkészülési mérkőzésen vajon miért csak az írek térdeltek le? Miért nem tették ugyanezt a magyarok is? Ahogy Orbán Viktor az ügyben nyilatkozott: mi magyarok nem voltunk rabszolgatartók, nem voltak gyarmataink. Nem fosztottunk ki népeket, földrészeket, ellentétben néhány olyan országgal, amelyekben most megütköznek, hogy mi nem térdepelünk. Ez a probléma a saját múltjukkal való szembenézés kérdése, ebben mi nem tudunk nekik segíteni. Ez a történet nem rólunk szól. Sőt, ezen túlmenően sincs semmi helye ilyennek a sportpályákon, ez csak egy újabb próbálkozás a Black lives matter és a liberális internacionalizmus politikai eszméinek terjesztésére.

   Igazából az UEFA rasszizmus elleni kampányával kapcsolatban is ez a legfőbb bajom. Amellett, hogy politikai megfontolástól bűzlik, a fajgyűlölet elleni harcot jó lenne főként ott folytatni, ahol azt a szakmai körök, illetve a társadalom múltbeli/jelenkori állapota leginkább indokolja.