Boldogság és frusztráció

   Valamit kéne írni a boldogságról. Sokak szerint azért születünk e világra, és egyéb célunk nem is lehet, minthogy boldogok legyünk. A” legyünk” úgy hangzik, mintha kollektív boldogságról lenne szó, holott mindenki elsősorban saját magának óhajtja azt. Azért is épülnek legújabban az új családi házak köré a hírhedt Sing-Sing fegyházat is megszégyenitő falak, hogy onnan ki ne jusson semmi olyan éterikus dolog, mint a boldogság. Mert ami oda beszorul, azt semmi kívülről jövő ne buherálhassa meg. Vagy-  ellenkezőleg- senki ne láthassonbe az udvarba, hogy kik-ki hogyan kergeti a boldogságot.

   Általános nézetté kezd válni, hogy frusztráltságunk elég gyakori okai azok a tárgyak, amelyekkel körülvesszük magunkat. Minél több tárgyunk van, annál több felé oszlik meg a figyelmünk, ráadásul meg is kell tanulnunk ezeket a kütyüket kezelnünk. Ami persze nem mindig sikerül, és gyakran szidjuk is ezeket, mint szódás a lovát. Mi magyarok ebben különlegesen jók vagyunk. Előfordulhat az is, hogy nekiállunk porszívózni, MP3-as dugókkal a fülünkben, és csak a legvégén vesszük észre, a porszívó be sincs kapcsolva. A porszívóról az a frusztrált arab jut az eszembe, aki a harmadik emeleti erkélyen rázza a szőnyeget, mire egy járókelő felszól neki: Na mi van, Aladin, nem indul?

   Érdekelnek a hegymászók kalandjai, magam is szívesen megpróbáltam volna mászni egykor, ám eddig csak a Zobor-hegy sziklás oldalát sikerült megmásznom, ahol száz éve még a turulmadaras milléniumi emlékmű állt, amit a cseh légiósok robbantottak fel, nagy dicsfénytől övezve. Az igazi hegymászók Nepálban támadják a Himalája csúcsait, a hazai teherhordók, a serpák segítségével, akik ebből  jól megélnek. Se TV, se számítógép vagy mobil, így felszabadult idejük legjavát egymásnak szentelik, vagy Buddha imádásának. Semmi alkohol vagy antidepresszáns. Rossz nyelvek szerint ezek jó pénzért hegymászó nőket is képesek eljuttani a csúcsra, de férfiakat is felsegítenek az Annapurnára. Nepál népe egyszerű házikókban lakik, alig van néhány tárgyuk. Imaszőnyegeik vannak, imamalmaik és néhány konyahedényük. A hegyi folyók vizét iszák, abban mosakodnak, abból főznek, abba szórják elégetett halottaik hamvát. Minennapi eledelük a rizs és a lencse, sok-sok zöldséggel, és állítólag ettől boldogok. Mert az egyszerűségben rejlik a boldogság. És nem fő a fejük, mit főzzenek nap mint nap. Mikor nekem már este a délről kimaradt töltöttkáposzta sem ízlik. Ettől aztán frusztrált lesz a nejem, és tőle meg én. Vagyis minél jobban élünk, annál boldogtalanabbak vagyunk. Emlékszem az ötvenes évek szünidei boldogságára, jókora zsíroskenyérrel a kezemben, abból az anyám daggasztotta házikenyérből, amely fél méter átmérőjű is lehetett. Amikor megjelentem az utcán, az éhes gyerekek, kiknek szülei estig dolgoztak a téeszben, megrohantak, és mindegyiknek kellet adnom egy harapást a karéjból. Az utcánkban nem volt gyümölcs, sőt a faluban sem nagyon, mert azt haszontalanságnak számított a szalonna, sonka és a kolbász mellett, amelyek akkor éppen egyeduralkodó üzemanyagok voltak, jól ment tőle a kasza aratáskor. Egy talpalatnyi  kertünk se volt, csakúgy, mint másnak sem az utcában. Csak baromfiudvarok léteztek, istállók, meg pelyvások- ahogy a szérűket hívták nálunk. A pelyvásban vágtam a szecskát Szegfű nevű tehénkénknek, míg be nem léptették a TSZ-be. Udvarunkkal, sőt még a mögöttünk levő udvarral is párhuzamosan pöffeszkedett egy félhektáros kert, kinek jómódú gazdáját nem csak azért hajították át a Dunán, mert deklaráltan háborús bunkó volt, mint minden felvidéki magyar, hanem azért is, hogy helyébe egy szegény, odaátról jött özvegyasszony költözhessen be három pulyájával meg egy kisgidával. E kert egyetlen barackfájáról lopkodtuk májusban zöld barackot, meg ősszel a diót. Nyáron a téli zöld almát egy kődarabbal puhára püföltük, kiszívtuk a levét, ami aztán elvásolta a fogunkat. Ettől mi magunk is vásott, de boldog tolvajok voltunk.

   Gyerekkorom egyik boldogságát azt jelentette,mikor az ötvenes években a Kossuth-Rádiót bújván rendszeresen hallgattam „Miska bácsi leveles ládáját”, ahová gyerekek írták meg élményeiket, hogy már végre szikrák, úttörők, meg egyéb tücskök. Többször én is írtam, ezt, meg azt, és egy alkalommal azt is, hogy mondja meg már Miska bácsi a Rákosi elvtárs bácsinak, miért nem kellünk mi, itteni magyarok neki? Aztán kaptam egy szépséges küldeményt Pestről, egy kinyitható képeslapot, elején a Magyar Rádió adótornyának stilizált képével, belül pedig Budapest látképével. Akkor láttam Budapestet először, és rögvest belészerettem. Az első szerelem megmaradt, és ha boldog akarok lenni, átruccanok oda, ahol mindenki magyarul beszél, még olyanok is, akik idehaza ezt tagadják, és mindjárt meggyógyul az én lelkem. Ez egy olyan dolog, mint amikor reumánkkal Pőstyénbe vagy Hévízbe járunk. De arra, hogy mi itt – an block-  nem tudunk magunkkal mihez kezdeni, a Jóistennek sincs gyógyszere.