Szeretetből tisztelettel – tiszteletből szeretettel…

   Különleges kiadvány, szerény terjedelemmel, mindössze 72 oldal. Kézbe véve azonban érzi az ember, hogy könyv ez a javából, melyet a benne foglalt életutak töltenek meg sommás tartalommal.

   Szokatlan és különleges a borítóis, amely nem a címet vetíti elénk; az egész borítót befedi a templombelső képe:a sötétbarna tónusból, mely az egészet uralja, szinte szakrális jelleggel fénylik ki az oltárrala szentély és a diadalív: IMÁDVA BORULJUNK LE AZ ÚR ELŐTT. A borító alján világosbarna, vékony betűkkel (hogy ne zavarja az összképet) a cím, mely lényegében egy idézet: „Engedelmességből Érte hoztunk áldozatot…”

   A belső borító már többet elárul a tartalomból: Taksonyi gyökerű papok, apácák, szerzetesek. Az életpályákat feldolgozta és a kiadványt összeállította Pék László.

   Szeretetből… az első, még nem számozott oldalon egy dalrészlet és ajánlás:

   „Taksony község szép helyen van, mert a templom nagy dombon van,

   Körülötte vadgesztenye, rászállott egy bús gerlice…”

   „A kiadványt szüleim és nagyszüleim emlékének ajánlom” – írja Pék László, aki nemcsak a címlapra nem kívánta feltüntetni a nevét, de szerényen, még szerzőként sem aposztrofálja magát, mindössze az életutak összegyűjtőjének, lejegyzőjének.

   Szeretetből tisztelettel adózik szülőfalujának, az életutak kútfőjének, ahonnan a tétova ösvényeken elindult a könyvben foglalt, egy híján húsz emberélet, amelyek mint az óceán felé futó erek, patakokká, olykor folyókká duzzadtak, hogy – Balassival szólva – emberségből példát, vitézségből formát adjanak nekünk, az itt élőknek.

   Az előszó tükrözi a szerző véleményét arról, miként látja azt, hogy Taksonyról (közvetlen, vagy a már elszármazott családok sarjai) nem kis számban választották az „Érte hozott áldozatot”. Jelentősnek véli a hely történelmi szellemét:

   „Taksony szomszéd községében, Deákiban a 11. század óta bencés szerzetesek munkálkodtak, akik néhány évszázadon át a taksonyi híveknek is hirdették Isten igéjét. Ők használták azt a misekönyvet, melyben az első összefüggő írásos magyar nyelvemlékünk a Halotti Beszéd és Könyörgés található. E kódex kalendáriumi részének egyik bejegyzése „Consecrata est haec ecclesia in Taxen”arról tanúskodik, hogy a misekönyv felszentelése a taksonyi templomban történt.

   Valószínűleg a bencés szerzetesek eredményes munkálkodása is közrejátszott abban, hogy Taksonyon, a többségében római katolikus lakosságú településen a 20. század első felében erős, összetartó faluközösség élt, ahol a családok hitélete gazdag hagyományokra támaszkodott.

   A könyvben szereplő személyek között vannak püspökök, papok, szerzetesek, apácák, akik a szülőfalujukból elkerülve – taksonyi őseiket számon tartva – a világ különböző helyein az egyház keretei között tevékenykedtek, tevékenykednek.”

   Pék László a közösségi emlékezetet és a hozzáférhető adatok, akinél lehetett, személyes beszélgetések alapján mutatja be életpályájukat és Taksonyhoz kötődő kapcsolatukat.9 pap és szerzetes, köztük 2 püspök, valamint 10 apáca életútját követheti nyomon az olvasó. Közülük a legfiatalabbat kivéve, mindannyian átélték a történelem viharos időszakait, emberpróbáló éveit. De éppen egyéni döntéseik, Istenbe vetett mély hitük segítette át őket minden megpróbáltatáson.

   A felsorolt egyházi személyek nehéz időkben vállalták hivatásukat, és minden nehézség ellenére kitartottak. Ez pedig csak úgy lehetett, ha miután igent mondtak az isteni hívásra, soha sem tévesztették el az utat, melyen Érte hoztak áldozatot. Erről Stephana nővér, az egyik emlékező vallomása így szól:

   1938. augusztus 5-én mentünk Linzbe a noviciátusba. Hitler azt akarta, hogy az apácák menjenek a kaszárnyákba a katonákat gondozni. A generál anya igyekezett minket megóvni ettől, ezért a fiatal apácákat Franciaországba, Beaubencybe menekítette 1938. november 22-én. Nem tudtunk egy szót sem franciául, éreztük az Úr Jézus szeretetét, hiszen engedelmességből néki hoztuk az áldozatot. Lelki életünkben ezek voltak a legszebb idők. 1939. március 29-én volt a beöltözésünk a francia nővérekkel együtt (7 fogadalomtétel és 8 beöltözés – hosszú selyemruha és koszorú)… Krisztus menyasszonyai.  Az Orleans-i püspök is ott volt. Oly boldogok voltunk, pedig egy szót sem értettünk.”

   Az életutak összegyűjtésének, leírásának akkor van értelme, ha levonjuk mindazt a tanulságot, amelyeket az előttünk járók hagytak ránk. Akiknek az életútját nyomon követhetjük a kiadványban, nemcsak a hitüket, de magyarságukat, nemzetükhöz, családjukhoz, szülőföldjükhöz való mély kötődésüket is megtartották.

   Csodálattal tekintünk rájuk, hogy tiszta magyar nyelvüket megőrizték halálukig azok is, akiket messze sodortak az élet viharai. Aki pedig anyanyelvű környezetbe került, őrizte, ízlelgette a tájszavakat. Mint a napjainkban elhunyt Hrotkó Géza kanonok úr. Mikor a tájszójegyzékéből olvastam a kis ízelítőt a könyv lapjain, emlékezetben körém gyűltek a 40 évvel ezelőtti idős taksonyi adatközlőim, akikkel néprajz gyűjtéseim során találkoztam.

   Elgondolkodom, hogy őrizhették meg a térben és időben való távolság ellenére is az anyanyelvüket? Talán mert a nyelv jelentette számukra az láthatatlanul is eltéphetetlen szálat, erős köteléket a szülőföldhöz. Sokszor eltöprengek azon, hogy miért van az, hogy itt–ahol,ha nem mondanánk le róla önként,még magyar környezetünk lehetne – milyen siralmas hallgatni két magyar közt a hiányos szókinccsel és hibás kiejtéssel gagyogott más nyelvű beszédet, noha édesanyjuk nyelvén valóban édes lenne a szavuk!

   Mennyi szenvedésen ment át ez a falu, ez a nép 70 évvel ezelőtt! A most bemutatott könyvben sincs olyan életút, olyan család, amelyikhez ne kapcsolódott volna kitelepítés vagy deportálás! És mi, itthon maradottak mit teszünk? Előbb lemondtunk a gyermekáldásról (kiürülnek a nagyszülők, szülők házai), majd lemondunk az iskoláról, vele együtt lemondunk a nyelvünkről…s végül, a hitünkről is? Szolgálnak-e számunkra példaként azok a – többször 8-10 gyerekes – családok, amelyek az Isten szolgálatára nevelték gyermekeiket?

   Mert minden mű akkor éri el a célját, ha használni tud. Remélem, hogy az itt bemutatott könyv az összegyűjtött életutakkal használni tud! És tanulságul szolgál nekünk, a lényegesen könnyebb – elkényelmesedett?! – körülmények között élőknek Mindszenty József érsek, Magyarország utolsó hercegprímásának a külföldre szakadt apácákhoz írt levele az otthoniakkal való kapcsolatra biztatja az apácákat. A levelet a könyv mellékletében olvashatjuk.

   Emlékekből és mély szeretettel íródott ez a könyv. Pék László nemcsak írott forrásokból, de a családok visszaemlékezésekből is merített. Úgy gondolom, hogy azok az adatközlők, akik megszólaltak neki, ugyanilyen szeretettel beszéltek családjaikról,szeretteikről.

   Ez a könyv elkészült ugyan, de a Mű nincs kész. Bízva remélem, hogy a könyv elolvasása emlékek sorát fogja felidézni.Bár a fiataloknak a munka és a rohanó életsodrásában nem lesz idejük, az idősebbeknek pedig nem lesz erejük, hogy papírra vessék az emlékeiket, de remélem, hogy további tárgyi vagy szóbeli emlékekkel keresik fel a szerzőt, biztatva őt további emlékek megörökítésére.

   A kiadványt családi albumokból előkerülő, illetve a világhálón felelhető fényképek teszik teljessé. A könyv végén adatközlők hosszú sorát találjuk, a függelékben gazdag bibliográfiát olvashatunk. A küllemre is tetszetős kiadvány nyomdai előkészítését a bősi MAARTGRAFIK – Mészáros Angelika végezte, nyomta a Mikropix Kft. Hidaskürt.