Kőrös Zoltán: Muszkaföldön

   Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - az alcímből világos, hogy nem egy szokványos utikönyv. „Csak“ a főcím alapján még az is lehetne – de szaggatott és idejemúlt utikönyv szokatlan és hosszú utakról. Ahol az utak folytonosságát a lágerekben eltöltött rövidebb-hosszabb idő szaggatta szét és bizony még mai szemmel is hosszú utakat tettek meg a visszaemlékezők, pláne, ha figyelembe vesszük, hogy nem repülőgépen repkedtek.

   A kötet olvasható kalandregényként is, mert kaland és sorsforduló van benne jócskán. Gondolom, a visszaemlékezők a legtöbbjéről örömest lemondtak volna. Dehát ez itt nem kalandsoroló, hanem könyvajánló – kedvet kellene csinálnia a könyv elolvasásához. Például azzal, hogy a történetek „happy enddel“ végződtek – már ha a hazatérést és a magas életkort szerencsés végnek látjuk. Mert aki ebben a kötetben visszaemlékező, adatközlő, annak haza is kellett jönnie és szellemi frissességgel megáldott magas kort is meg kellett érnie ahhoz, hogy olvashassuk a történetét.

   Azért ez nem ilyen egyszerű. A többség nem tért haza.

   Dehát kinek is ajánlom én ezt a könyvet?

   Elsősorban a leszármazottaknak. A könyvben nem idézett, de a „Muszkaföldet“ megjárt sokezer felvidéki leszármazottainak. Mintegy összehasonlítási alapul a családban hallott történetekkel. Vagy valamiféle válaszként a „ mi történhetett az orosz lágerbe veszett apánkkal (anyánkkal – most már inkább nagyapánkkal, nagymamánkkal, nagybátyánkkal,....)“ kérdésre.

   Elsősorban a történelemtanároknak, tanítóknak, oktatóknak, nevelőknek. Ebbe itt nem bonyolódok bele, mert a Fórum Kisebbségkutató Intézet mellett a Történelemtanárok Társulása is bábáskodott a szóbanforgó kötetnél.  Feltételezem a jót: az előbb felsorolt értelmiségi csoportoknak a TT adta kezébe az ettől sokkal szakmaibb, indokoltabb ajánlással ezt a kötetet.

   Elsősorban a deákiaknak. Mert Arnold bácsi (Merva Arnold) deáki. A miértekről később bővebben. Persze a királyfaiaknak meg a muzslaiaknak is. Tóth Károly királyfai, Sulci József muzslai – ők hárman mondják el fogságuk történetét.

   Elsősorban azoknak, akik még mindig azt hiszik, a „Nagy Testvér – a Szovjetunió“ tart el minket. (Hihetetlen, de nem is olyan régen találkoztam ilyen emberrel – próbáltam ingatni ebbéli hitében, de nem eléggé hatékonyan, annyira le voltam döbbenve.) Meg azoknak, akiknek tetszik, ahogy az egykori (viszont nem oly régi) szlovákiai politikus vörös rózsákkal várja Putyin motorosait. Meg azoknak, akik azt hiszik, minden rossz a „Nyugat“-ról jön. Pedig ebben a könyvben épp az ellenkezőjét állítja az egyik elbeszélő.

   Elsősorban azoknak, akik nem becsülik eléggé a szabadságot. Talán nem is gondolkodnak el rajta, mit jelent a szabadság – 2017-ben Szlovákiában, vagy mennyit ér az ember. Ezekben a kérdésekben is segít ez a könyv. (Segít – de nem old meg helyettünk elméletben sem ilyen nehéz dolgokat.)

   Ha ötszögű teret vesz körbe a tömeg, lehet öt első sor is. Én meg akkor írhatom ötször is, hogy elsősorban. Csakhogy elmúljon a képzavar.

   A kötetet összeállította, szerkesztette, jegyzetekkel, bevezető tanulmánnyal és mutatókkal ellátta: Kőrös Zoltán. Szerintem nagyon jól – még egy ok az olvasásra. „Elbeszélt történelem“-nél ez nem kis dolog. Dehát ez nem is egy száraz történelemkönyv, az elbeszélőknek és a szerkesztőnek köszönhetően tele van élettel – meg halállal, kalandokkal, fordulatokkal. Nyugalom és unalom nincs benne. Jöhetnének a szokásos frázisok: miért, hogyan miképp... De minek, inkább a könyvet olvassák.

   Adós vagyok még a „miértekről később bővebben“ résszel.

   A történetek nem ábécé sorrendben következnek. Szerintem ennek oka van. Mondjuk: jó-jobb-mégjobb.  Tóth Károly története megmutatja, milyen sok múlik az egyén ügyességén, helyzetfelismerésén, élniakarásán. Sulci József történetében ezek mellé társulnak a szakismeretek, a falubéliek segítsége. Arnold bácsi történetében jelenik meg (persze az előbb említettek mellett) a csoportos túlélési stratégia. Annak tudatosítása, ha összefognak, kemény, de igazságos szabályok szerint élnek, nagyobb lesz a csoport tagjainak az esélye a túlélésre. Ha lemondanak az egyéni kis előnyökről-ügyeskedésekről a köz javára. Ha segítik egymást akkor is, ha ez nem könnyű. Ezekről a kérdésekről ír és beszél néhai Olaffson Placid bencés szerzetes, szintén „muszkaföldes“ sorstárs úgy, hogy bizony érdemes olvasni vagy megnézni interneten.

   Az első két történet szerkesztettebbnek tűnik, jobban meg van fésülve, talán több a hosszú összetett mondat, mint az élőbeszédben elő szokott fordulni. Arnold bácsi úgy mondja a történetet, ahogy ezt tőle megszoktuk. Felteszi a kérdéseket és válaszol is rájuk, néha mondja a korabeli választ is meg a mait is.  Ezek nem a „mit eszünk reggelire?“ jellegű kérdések. A „nagy“ kérdések is ott vannak – hogy kerültünk ebbe a háborúba, mi lett a „vezetőkkel“, aki ide vezették az országot, hol lesz a haza, ha hazamegyünk. Elmondja véleményét a politikáról és politikusokról, zsidókról és keresztényekről, becsületről. Jól gondolja, dehát én elfogult vagyok, ahogy valószínűleg a deákiak nagy többsége is az. Nekik Arnold bácsi Valaki. Egyenes Ember. Nyolcvanévesen mondta, hogy egész életében betartotta a cserkész-tízparancsolatot. Nem volt szüksége más „ideológiára“.

   Arnold bácsi történetében szerepel egy orosz katona, aki őrzi a foglyokat, négy éve nem volt otthon, mert a szabadsága alatt haza sem érne valahová Kelet-Szibériába. Hát akkor ki a nagyobb fogoly itt – kérdezi Arnold bácsi. 1979-ben a Bajkál-tó partján, ahol véget ér az út, Lisztvjankában találkoztam egy szülőfalujába szabadságra menő orosz katonával, aki minden reggel kiült a kikötői bakra és várta, hogy induljon a hajó, ami majd elviszi a partmenti falujába, ahová se út, se repülőgép nem megy. Hajó sem ment, mert a kapitány szerint nagy volt a szél. A katona meg indulhatott vissza az állomáshelyére. Két éve nem volt otthon.

   Mennyit ér az ember?