Régi tavaszok süteménye

   A kőtís édes, kásaszerű étel, amely a búza csírájából kapott léből víz és liszt hozzáadásával készül. A hagyományos ételt általában húsvét előtt készítették nagyanyáink az egész család, és a rokonok, ismerősök részére is.

   A családi hagyomány szerint a kőtést apai dédnagymamám készítette a legfinomabban. Az ő idejében a férfiak darálták a kicsírázott, sűrű gyökeret eresztett búzát, az asszonyok pedig keverték és sütötték a kapott csíraleve, általában annál a háznál, ahol volt kemence. Emlékszem, hogy nagyanyámnál is tavasszal, húsvét előtt a konyhában ott volt a vajling, amelybe a búzát tette a nagymama. Rendszeresen, naponta meghintette vízzel, és egy hét elteltével már bújtak is a csírák. A különlegesen édes és semmi máshoz nem hasonlítható kőtíssel nem tudtunk betelni. Nagymama mindig több tésztát készített, és a hozott edényekbe rakva szétosztotta a rokon családok között, amit aztán mindenki maga sütött meg otthon. De mindez már rége volt, vagy 10 éve nem ettük ezt a finomságot.

   Ebben az évben megpróbáltam. Csak egészséges gabonaszemeket válogattam, benedvesítettem és hagytam kicsírázni, Naponta szitáltam rá a vizet, figyeltem a hőmérsékletre, a nedvességre, a szellőzésre és vártam, mit is tud a természet. Valóban, egy hét elteltével sűrű csíramező nőtt ki a gabonából. A gyökeret eresztett és kicsírázott szivacsos anyagot kézi húsdarálóval ledaráltam. Hihetetlenül illatos és édes masszát, levet kaptam, amit liszttel és kevés vízzel bekeverve sütőedénybe öntöttem. A tésztába nádszálat szúrtam a levegőztetés miatt. Többszöri próbálkozás után, mert minden sütő más, rájöttem a sütés legmegfelelőbb módjára.

   Azóta hetente készítem, viszem a családnak, az ismerős öreg néniknek. Nagyanyám is biztosan elégedetten nyugtázza onnan fentről, hogy nem szakadt meg a hagyomány, és ezt a különleges, de nagyon egyszerű ételt, a régi világ legfinomabb sütijét az unokája is el tudja készíteni.