Felvidéki rovásírásos emlékek 24. rész

   Röviden három felvidéki személyiségről, akiknek feljegyzéseket köszönhetünk a rovásírásról.

   Szenczi Molnár Albert (1574-1634).  A Pozsony környéki Szencen született,  református prédikátor, zsoltárfordító. Kassán is tanított.  Sokat élt Németországban. "Nova Grammatica Ungarica" (Új magyar nyelvtan) című latin nyelvű magyar nyelvtanának már előszavában leírja, hogy ő ugyan csak Székely István krónikájából értesült a székelyek betűiről, de felszólítja honfitársait annak gyűjtésére és közzétételére.

   Komáromi Csipkés György (1628-1678).  Előneve utal szülőhelyére. 1653. március 12-én egy rovásírásos emléksort írt Kismarjai Veszelin Pál emlékkönyvébe, melyet a debreceni Református Főiskola könyvtárában őriznek. Szövege: „Elég énnekem az isten kegyelme. Te esmérd meg magadat”. Az emléksort Leidenben írta, később Debrecenben volt tanár, református pap. 1655-ben latin nyelvű magyar nyelvtana jelent meg, Hungaria Illustrata címmel. Arról tudósít, hogy Debrecenben is van egy régi betűkkel írott könyv és „ezt a régi írást olvasni, érteni, sőt még a mai napig is tudjuk írni.”

   Oertelius János Godofréd  (Örtel János Gottfried, 1690-1757)  evangélikus lelkész,  teológus, nyelvész. Édesapja Körmöcbányán városi tanácsos volt. Wittenbergben járt egyetemre, majd 1720-tól a Gömör megyei Osgyánban lelkészkedik. Később Besztercebányán és Sopronban német nyelven folytatja papi munkáját. A magyar nyelvet a keleti és nyugati indogermán nyelvekkel vetette össze, többek között az 1746-ban  Regensburgban latin nyelven megjelent munkájában. Sopronban hunyt el.

   Két betűsora maradt fenn, az egyik Bél Mátyáséval rokon, a másik egy érdekesség, melyet Attila ábécéjének nevez. Ez utóbbiról többeknek az a véleménye, hogy semmi köze régi betűinkhez. Ám ha a gömböcskéket leszedjük a jelekről, legalább a felét vissza tudjuk vezetni a rovásírásra.