Egy hétéves kislány emlékeiből…

A Rákóczi Szövetség pályázatot hirdetett Kárpát-medencei középiskolások és egyetemisták számára
a Felvidékről kitelepített magyarok április 12-i emléknapja alkalmából. Pályázni lehetett – irodalmi művel
(vers, vagy próza), történelmi esszével, tanulmánnyal, interjúval, rövidfilmmel,
illetve egyéb szabadon választott műfajban elkészített pályamunkával.
Az eredményhirdetésre és díjátadásra a Rákóczi Szövetség központi emlékünnepségén április 12-én,
az Országgyűlés felsőházi termében került sor.
A díjazottak között a negyedi Mészáros Anikó egyetemista is ott volt. Pályamunkáját teljes egészében közöljük.

   Negyed település Dél-Szlovákia területén található, a Vágsellyei járásban. A falu lakosságának jelentős számát magyar ajkú emberek teszik ki. Ezért is van, hogy a falu történetének és lakói életének legmegrendítőbb periódusa a hontalanság évei voltak. A lakosságcsere 1947. július 27-e és december 8-a közt folyt a községben. 411, más adatok alapján 458 családot, közel 1600 embert fosztottak meg jogaitól, és kényszerítettek otthonuk elhagyására. Mária özvegyasszony, két fia, öt unokája és négy dédunokája van. Hétéves volt, amikor szétszakították a családját. Édesanyja szüleit és testvéreit családjukkal együtt Magyarországra telepítették. Most 70 év távlatából meséli el, hogyan élte meg az 1947-es eseményeket.

Ön hány éves volt a kitelepítés kezdetén?

   Még csak 7 éves voltam, de mindenre emlékszem.  A nagymamámék ládákat szegeltek össze, abba pakoltak mindenüket, amit csak lehetett. Szedtek szénát, szalmát, majd bálákba kötötték, akkor még kézzel, mert akkor még nem volt gép. Majd hosszú és széles teherautók érkeztek, ahová felpakoltak mindent, és az szállította ki a holmijukat a vasútállomásra, ott raktak mindent vagonokra. Minden családra saját vagon jutott, kinek kevesebb, kinek több.

Honnan szereztek tudomást arról, hogy menniük kell? Ki döntötte el, kinek kell mennie és ki maradhat?

   A községházán összeírták a vagyont és ők döntötték el, ki az, akinek mennie kell, és azt is, hogy ki hová megy. Aki „fehérlapot” kapott azt Magyarországra vitték, ha jól emlékszem, a deportáltak pedig zöldet, vagy kéket, nem is tudom. A szegényeket mind Csehországba vitték, hogy legyen, aki dolgozik nekik. Azt mondták, akik később hazaszöktek, hogy étlen-szomjan vitték őket a zárt vagonokban, volt, hogy –27 fokban dideregtek, azt sem tudták, éppen hol járnak. Prága mellett szállították le őket, ahol úgy válogattak közülük, mint a barmok közül. Akinél nagyobb volt a munkaerő, azt helyezték előtérbe, a nagycsaládosok mindig hátra szorultak, őket ki tudja, hova vitték el. A férjem is szokta emlegetni, hogy ő még csak 14 éves volt, mikor az egész családját deportálták. Ők olyan helyre kerültek, ahol még lovat nem mertek a kezére adni, így ökröt kapott, azzal csálizott. Szántottak, mindent megcsináltak, amit kellett csinálni. Akik egy kicsit jómódúak voltak, „fehérlapot kaptak”. Ki volt ez találva, hiszen onnan, ahová vitték őket, szegény szlovák családokat hoztak, nekik nem volt szinte semmijük. Onnan 6-7 család jött egy vagonnal, innen pedig egy család ment 6-7 vagonnal. Amikor megvolt, hogy kinek kell mennie, kidobolták, vagy ment a kisbíró szólni, hogy pakoljanak a „fehérlaposok”, mert a következő transzporttal menniük kell.

Mit vihettek magukkal a családok?

   Innen mindent elvihettek Magyarországra, ellentétben a Csehországba deportáltakkal. Volt olyan család, aki hét vagonnal ment. Emlékszem, mikor az utcánkban lévő család vagyonát pakolták, náluk volt minden, cséplőgép, elevátor, lovak, tehenek, széna, szalma.

Nem ellenkeztek? Mi történt azzal, aki nem tett eleget az utasításoknak?

   Dehogynem, hogyne ellenkeztek volna. De azok az emberek nem törődtek velük, puskatussal agyonverték őket, ha nem fogadtak szót. Ha jött a papír, menni kellett.

Amikor az édesanyja szüleinek és testvéreinek menniük kellett, Önök tudták, hova viszik őket? Hogy vették fel velük a kapcsolatot?

   Akkor még nem tudtuk, hová mennek. Édesanyám szüleit és 1 férfitestvérét is vitték. A másik hármat is vinni akarták, de ők még nem értek haza a háborúból, fogságban voltak Oroszországban, így csak az itthon maradt családokat vitték. El nem felejtem soha, ha behunyom a szemem, előttem van a kép, mikor bepakolták a vagonokat, már fent volt a család is, mi lent álltunk, édesanyám a két lányával, keresztanyám három gyermekével, szomszédok, ismerősök, olyan sírást, ami akkor tört fel belőlünk, mikor elindult a vonat, tőlünk zengett az állomás. Mindenki sírt, mi lent, a többiek pedig fent, mert nem tudtuk, mi történik majd velük. Aztán levelet kaptunk az édesanyám egyik fivérének feleségétől, őt Ángyikának hívtuk, nagyon leleményes asszony volt. Ángyika azt írta, hogy őket Csanádalbertire vitték a nagyszüleimmel együtt, de olyan helyre kerültek, ahol még a lovakat sem tudják bevezetni az istállóba, mert túl alacsony, ki kellett ásniuk az alját, hogy legyen hová tenni az állatokat. Az édesanyám egyik, amint később kiderült, a háborúban elhunyt fivérének családját, feleségét, annak édesanyját és két, öt- és hétéves kislányát Nagyhajmásra vitték. Mivel Csanádalberti nagyon szegény táj volt, Ángyika kérvényt nyújtott be, hadd költözzenek Nagyhajmásra a család többi tagjához, hiszen ott módos svábok házait kapták a kitelepítettek. Végül elfogadták a kérvényt, így sikerült ugyanarra a településre kerülniük. Ahogy mondtam, nagyon találékony asszony volt. Ők az első transzporttal mentek, rögtön haza is szökött, hiszen itthon hagyta a szüleit, ekkor eljött hozzánk is, de nem maradhatott. Az utolsó transzporttal, valakihez csatlakozva vissza kellett mennie. Nem sokkal később, mikor a fogságból hazatért a 2 fivér, ők is Nagyhajmásra utaztak a szüleikhez.

Bizonyára nem volt könnyű dolguk, minden idegennek számított. Hogy sikerült nekik ott beilleszkedni?

   Először nagyon nehézkesen, reménykedtek abban, hogy hazahozzák őket, volt, aki ki sem pakolt hónapokig. Az unokatestvéremet, aki 7 éves volt, nem akarták felvenni az ottani iskola második osztályába, mivel itthon kötelezően szlovákul tanult meg írni-olvasni, ahogy én is, magyarul pedig nem. Időközben konyhai falvédőkből tanulta meg a magyar betűk olvasását. Sokáig hittek a hazatérés esélyében, de ez sosem történt meg. Nagy fájdalom volt, hogy itt kellett hagyniuk szülőházukat és a családot, mindent, amit kétkezi fáradságos munkával teremtettek meg maguknak. Mikor már biztos volt, hogy nem jöhetnek vissza, kénytelenek voltak elfogadni a helyzetet.

Rengeteg ház maradt üresen a faluban, Negyeden. Minden házba költöztek lakók? Hogyan fogadták őket a falubeliek?

   Volt ahová jó darabig senki, volt ahová költöztek szlovákok. Édesanyám sokszor veszekedett velük, mert a csanádalbertiak panaszkodtak az itteni fogadtatásra. Aztán édesanya megmagyarázta nekik, hogy nincs semmi panaszkodni valójuk, mert amilyen nyomort hagytak maguk után, ahová a mi családunk költözött, nekik itt csak jó dolguk lehet. Az egyik házba, a Kis-Kopolya mellé, egy felvidéki szlovák költözött. A ház korábbi lakóit Csehországba deportálták, de azok időközben hazaszöktek, és nem messze az előző házuktól, a Kopolya túlsó partján egy gerenda nélküli kis házban húzták meg magukat, de abban a házban nem volt semmi, csak a tető és a falak. Miközben látták az előző házukat, és tudták, többé nem tehetik be oda a lábukat. Nem volt mindegy. Történt egyszer, hogy a ház udvarában, amelyben a szlovák élt, hatalmas tűz ütött ki, míg élek, el nem felejtem. Az egész szénakazal és az akácfasor is égett, még az a szerencse, hogy nem a ház, hanem a határ felé fújt a szél, így a ház nem égett le. A tűzeset után a szlovák azt mondta a ház előző lakóinak, hogy ő inkább elmegy, mert amióta odaköltözött, azóta nincs nyugodalma, mindig csak veri az isten.

Hogyan kommunikáltak a betelepített szlovákokkal? Beszéltek ők magyarul?

   Nem is tudtak rendesen szlovákul. Vegyesen beszéltek egymással, hol a magyart, hol a szlovákot használták egy mondaton belül. Édesapánk mindig nagyon jól szórakozott rajtuk, és mi, kislányok is. Úgy beszéltek egymással, hogy:

„Mara, nevidel si moja kacsa?
Jaká bola?
Tirki-tarka, tam sedela na tópartján.”