A ládán ülve vártam

   Nagy hideg volt, a falut körülzárta a katonaság. …Már jön is a szánkón a bizottság. Ekkor Néma Antal elkiáltja magát, hogy állj! Én az utcaajtóból nem mentem félre, ott vártam meg őket. Egy bőrkabátos úr jött be, utána én, és a férjemnek kiáltottam: Elemér, már mi megyünk! Akkor ő azt mondta: Nem baj, ne sírj!

   Bejött még két csendőr és az orvos. Kérdezték, Csimma Elemér? Férjem válaszolt: én vagyok. Csimma Zolna? Én vagyok! – mondtam. Csimma Olga, Csimma Jenő? A gyerekeink, válaszoltam. Olga itt van, a Jenő elment lovakat venni. Az orvos megkérdezte egészségesek vagyunk-e. Azok vagyunk, válaszolta a férjem. Mást nem kérdezett, elmentek. De egy csendőrőrmester itt maradt nálunk, úgy vigyázott ránk, mint a rabokra.

   Könnyet nem ejtve, de fájó szívvel kérdeztem tőle: Őrmester úr, már az édesanyámhoz sem mehetek el? Azt felelte, hogy nem. De a jó szíve azt mondatta vele, hogy a kislányom elmehet érte. Mikor édesanyám, aki 68 éves, megjött, a nyakamba borulva sírt. Én tartottam keményen kívülről magam, bár a bánat és a fájdalom nagy volt. Azt mondtam édesanyámnak, ne sírjon, nekem mennem kell. És azt mondtam az őrmester felé fordulva, hogy úgy vagyunk mi most, mint az Úr Jézus Krisztus, amikor keresztre feszítették büntetlenül, de így imádkozott: Uram bocsájtsd meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek! Erre az őrmester úr is elszomorodva nézett rám, azt kérdezte, mik vagyunk, reformátusok? Azok vagyunk, válaszoltam. Férjem annyit mondott nagy bánatában, hogy idehaza soha senkit és semmit nem bántott, de ezután, ha elvisznek, rabló és gyújtogató lesz.

   Most hát mit csomagoljunk? - kérdeztem a férjemtől. A bánatot! – válaszolta. A padláson van egy láda, azt le kellene hozni. Amikor a férjem kilépett, hogy felmegy a padlásra, az őrmester utána indult. Én magamat keményen tartva mondom neki: Őrmester úr, ne félje, az én uram engem el nem hagy, én sem őt. Mi együtt megyünk. A jóban is együtt voltunk, a rosszban is együtt leszünk.

   Elkezdtünk a ládába pakolni, sok mindent. Szabó Róza, aki felkeresett bennünket szomorú napunkon, azt kérdezte: Zolna néni, minek pakol annyi mindent, maga nem akar hazajönni? Kettőnknek pakolunk. A szívem tele volt bánattal, de nem sírva, azt mondtam: Istenem, Te mindig velem voltál és megsegítettél, segíts meg most is, hogy az lehessen az énekem ezután is, hogy Szeretem és áldom a Jóistent!

   Ekkor az őrmester úrnak mégjobban megejtődött a szíve, bejött hozzám, az első szobába és azt mondta: Néni, azt mondom magának, a nagymama maradjon a kislányával a lakásban, hogy ha elmennek, ne zárják le a lakást. Őrmester úr, nagyon szépen köszönöm a tanácsot, az Isten áldja meg érte! – mondtam neki.

   Összepakoltam Olga ruháit, vidd kislányom a szomszéd Jolán nénihez, aki befogadta őt. Leányom még visszajött, hogy édesapjától és édes mamájától elbúcsúzzon. Amikor Olga azt mondta, hogy Isten vele édes mamám, ez aztán kihozta a két szememből a könnyet, összeborultunk és sírtunk. Nagy fájdalom volt, hisz akit szeretek, attól kell elválnom. Mondtam a férjemnek, most úgy vagyunk, mint amikor a madártól elszedik a fiait, az is sajnálja. Férjemet, akivel már 24 éve voltam együtt, még nem láttam sírni. De ekkor mindkét szeméből hullott a könny. Ezután én magamat újra keményen tartva, férjemet vigasztalva csomagolni kezdtem.

   Nagyon sokan voltak nálunk. Mindenünket a szomszédba, Német Mórhoz vittük át.

   Már 12 óra volt. Az őrmester a Németékhez átment ebédelni, négy katona jött helyette. Ekkor öcsém, Emil elővette a pálinkát és elkezdtek inni. A katonák is ettek-ittak, jót mulattak. Én már felöltözve, a ládán ülve vártam, mikor jön értünk az autó.

   Édesanyja feljegyzéseit Komjáti Győzőné Csimma Olga bocsájtotta lapunk rendelkezésére, következő néhány gondolatának közzétételét kérve: Soha nem felejtettük el azt a napot. A hideget, a tehetetlenséget, a kilátástalanságot. A Jóisten adjon szeretetet és békét az emberek szívébe, hogy gyermekeinknek ilyet ne kelljen átélniük!