Zuzana Čaputová vendége voltam

   Öt évvel ezelőtt, 2018-ban telefonon megkeresett a Fórum Kisebbségkutató Intézet munkatársa, Kőrös Zoltán, aki olyan embereket, pontosabban interjúalanyokat kutatott fel, akik átélték és még emlékeznek az 1947-es deportálásokra.

   Én voltam az egyik tardoskeddi adatközlő. A kitelepítések idején 9 éves voltam, tehát sok mindenre emlékszem, rengeteg saját csehországi, tachovi élményem, emlékem is van, és hát természetesen nagyon sok mindent hallottam a szüleim elbeszéléseiből, hiszen ez olyan sorsfordító esemény volt, ami még hazatérésünk után is évekig állandó beszédtéma volt a családban és a rokonságban. Nem lehetett, nem is tudtam és nem is akartam elfelejteni.

   Kőrös Zoltán pedig kérdezett. Rendszeresen felhívott telefonon, és egy-másfél órát beszéltünk, beszéltem. Válaszoltam a kérdéseire, mondtam a saját emlékeimet, ő pedig az egész hanganyagot felvette. Ez az ún. oral history. Az elbeszélt történelem. Tardoskedden sem én voltam az egyetlen adatközlő és más magyarlakta, annak idején a kitelepítéseket elszenvedő falvakban is megkeresték azokat az akkori gyerekeket, akik el akarták és el tudták mondani, hogy mit élt át és miként élte meg a család a jogfosztottság éveit.

   Azóta eltelt 5 év és én túléltem egy szélütést, a covidot és egy ebből adódó tüdőembóliát. Több orvos szerint is szinte csoda volt. Szerintem is. Most már tudom, hogy miért.

   Amikor Kőrös Zoltán októberben felhívott telefonon és elmondta, hogy Pozsonyban a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma Felcserélt otthonok című kiállítása ezeket a történeteket mutatja be és a kiállítást november 14-én, kedden délután meglátogatja Zuzana Čaputová köztársasági elnök, aki tisztelettel és szeretettel várja a valamikori kitelepítetteket és én is ott lehetek, hát… nem jutottam szóhoz. Olyan öröm volt, akkora megtiszteltetés, hogy az elnök asszony meghív, hogy találkozhatom vele személyesen és neki is elmondhatom… Csak a lányaim és az unokáim tudták, hiszen még mondani sem mertem senkinek, nehogy valami közbejöjjön, nehogy valami most történjen velem… pedig úgy örültem, hogy kifejezni is alig tudom. Aztán az izgalom, hogy milyen lesz, ki lesz ott, hányan leszünk, mit mondjak, hogyan mondjam, mit vegyek fel, hogy jutok oda.

   Minden megoldódott. A köztársaság elnöki irodából felhívott egy kifogástalan magyarsággal beszélő fiatalember és mindent egyeztettünk.

   Az elnök asszony sofőrje jött értem egy elegáns, fekete limuzinnal. Szintén magyar ember. Pozsonyban a bejárat előtt már vártak ránk a Múzeum alkalmazottai, az elnök asszony munkatársai és az újságírók. Öten voltunk kitelepítettek: Fehér Miklós (Ekel), Ürge Mária (Zsigárd), Gőgh Erzsébet (Gúta), Pozsonyi Julianna (Vágkirályfa) és én Tardoskeddről. A hatodik résztvevő Restár János farkasdi polgármester volt, aki szintén kitelepített, adatközlő, de egy éve elhunyt édesanyja helyett/nevében jött.

   Szívélyesen üdvözöltek minket és bevezettek egy szép terembe, ahol frissítővel kínáltak, majd átkísértek egy nagyobb terembe, ahol kör alakban leültettek. Rövidesen megérkezett Zuzana Čaputová köztársasági elnök asszony. Ugyanolyan elegáns és szép, mint a tévében. Kedvesen, szívélyesen üdvözölt mindannyiunkat. Elmondta, hogy hálás nekünk és örül, hogy eljöttünk, mert ő tőlünk szeretné hallani az akkori élményeinket, és sajnos nem beszél magyarul, de mi nyugodtan mondhatjuk úgy is, mert magától értetődő, hogy itt a tolmácsok is. Sorra szólaltunk meg és elmondtuk, hogy mi történt akkor, mi volt a legrosszabb emlékünk és mi a legjobb. Mindig is tudtam, de most tudatosult bennem úgy igazán, hogy nekünk, a mi háromtagú családunknak milyen hihetetlen szerencsénk volt, hogy akkor Tachovba kerültünk. Mert most a többiek döbbenetes, tragikus véget érő történeteket is elmondtak. Megilletődve, együttérzően és könnyezve hallgattam sorstársaim elbeszéléseit.

   Az elnök asszony megköszönte a beszámolókat. Elmondta, hogy nagyon helytelen volt a kollektív bűnösség elve és a szörnyű büntetés. Hozzáfűzte, hogy nagyra értékeli a hazatérésünket és a szülőföld iránti szeretetünket.

   Nekünk – meghívottaknak – rendkívül jólesett ez a fogadás, az együttérző szavak. Valamennyien úgy éreztük, hogy mindez egyféle kárpótlás a sok jogtalanságért, amit főleg a szüleink szenvedtek el. Úgy éreztük, és egyikünk ki is mondta, hogy édesanyáink nem sírtak volna annyit, ha tudták volna, hogy minket – a gyerekeiket – majd egyszer ilyen fogadásra hív az ország köztársasági elnöke és ilyen megértéssel hallgat minket.

   Én a felemelően szép esemény végén tisztelettel adtam át az elnök asszonynak Buda Ferenc Tvrdošovce-Tardoskedd 1945-1949 című, a tardoskeddi kitelepítésekkel foglalkozó könyvét.

  A kellemes délután számunkra is felejthetetlenül szép emlék marad, amiért mindig hálásak leszünk.

  Egy lélekmelengető találkozás élményével, amelyet nem felejtek el, amíg csak élek, és egy gyönyörű hortenzia csokorral érkeztem haza.