Zene s a rock - Ládák

   Valamikor réges-régen, a hazai rockzene hajnalán, amikor amatőr rockzenekarok is játszani kezdtek a rendezvényeken, nagy gond volt a felszerelés, a hangosítás. A múlt század hetvenes-nyolcvanas éveit írjuk, dühöng a szocializmus, tervezett a hiánygazdaság. Ami nem kell, az nincs, ami kell, az alig van, ami létszükséglet a zenészeknek az van, de vacak.  Mindent úgy kell „szerezni”. A felkapott, hivatásossá vált menő zenekarok nyugatról szerezték be hangszereiket, a keverőpultokat, hangládákat, kábeleket, a stúdiótechnikát. Nekünk amatőröknek maradt az NDK-s /Német Demokratikus Köztársaság/ Vermona, meg a csehszlovák Delícia márkájú. Ha sikerült szerezni nyugatnémet márkát, akkor megbíztál egy nyugatra járó valakit, aki vagy hozott, vagy nem hozott neked azt, amit akartál. Ha nem adtak márkát a koronádért, vagy a márkádért nem kaptál mást csak ígéretet, annak örök harag lett a vége.

    A hangláda különösen gond volt, mert egyszerűen nem lehetett venni. A mai világban elképzelhetetlen, de akkoriban hiába volt pénzed rá, ha nem volt. Így aztán nem maradt más hátra, legyártottad magadnak. A Treff zenekarban is ez történt. Még emlékszem az első hangládákra, amiben az alsószeli mozi leselejtezett hangszórói voltak beépítve. Megmagyarázhatatlan okból western stílusban kifestett, szegecsekkel kivert szekrények Treff felirattal. Kerekek is voltak rajta, régi guruló fotelról leszert, forgós fém kerekek. A próbahelyiségből az utcán áttologattuk a felszerelést a kultúrházba. A szőnyegre tervezett kerekek tönkrementek az aszfalton, a láda szétrezegett, nem szólalt meg csak egy óra javítgatás után.

   Ahogy a Treff többet játszott, a gázsiból jutott pénz jobb fölszerelésre. Most már minden hangszert be akartunk keverni a frontládákba, kihangosított dobokkal, mélynyomókkal, szabadtéren színpad előtti keverőpulttal. Lett végerősítő és frekvencia-elosztó a ládákhoz, csináltattunk egy 24 sávos keverőpultot, és szereztünk hozzá multikábelt. A basszusládákat úgy döntöttünk, magunk legyártjuk. Találtunk is valahol egy tervrajzot és nekifogtunk. A nagymama udvarán, Taksonyon fúrtunk-faragtunk szombatonként, vasárnaponként. Egy zenekart pártoló asztalos legyártotta a láda lapjait, oldalait. Előtte azonban a galántai bútorgyárból be kellett szerezni a többréteges falemezeket. A Celestion hangszóróknak ki kellet pontosan vágni a kerek lyukat, majd jól rögzíteni. A sok kézi csavarozástól fölhólyagzott a kezünk, az akkus csavarbehajtó akkor még utópia volt. A hangszóróknak légmentesen zárt tér volt előírva és, hogy ne rezegjenek, hangelnyelő bélés volt az elvárás. A boltban nem lehetet csak úgy hangfalbélést venni. Kézenfekvő megoldás lett volna a vatta. Ezt viszont fölrakni volt bonyolult. Próbáltuk, nem ment. Lepotyogott, bolyhozódott, összevissza lógott és bolyongott a ládában. Tegyünk bele Violettát! Az belül úgysem látszik. De ki az, mi az?, nem ismerem - mondtam ártatlanul. Miután abbahagyták a röhögést, elmagyarázták, hogy ez intimbetét, és ez a neve, Violetta. Az egyetlen, amit akkoriban kapni lehetett. Igaz, volt minden méretben. El is akartak rögtön küldeni a drogériába, hogy hozzak hat csomaggal a legnagyobból. Akkor soha nem lesz basszus-hangládánk. Mit mondjak? Tartalékolok a majdani feleségemnek öt évre? Ez lesz a nászajándék?  Vagy megtudtam, hogy hiánycikk lesz és seftelni akarok vele? Megoldódott a dolog, a következő hétre hoztak a lányok. Volt, aki a drogiban dolgozott. Belülről tényleg nem látszik, mi van a ládában, a hangja meg jó. Mások is így csinálják. A zenekar ezeket a zöldre festett ládákat később eladta. A vevő nem nyitotta föl, csak meghallgatta. Az új, mélynyomó hangszóróknak nagyobb volt teljesítménye és a mérete is. Nem fértek be a fuvarozónk autójába, de ez már egy másik gond volt.