Zene s a rock, A fuvar – Treff történet

   Ma a rockzenekarok felszerelésének elszállítása a fellépés helyére nem jelent gondot a profiknak, de az amatőröknek sem. A könnyűzene nagy bandáinak valamikor saját fölszerelése volt, amivel egész hegyoldalt tudtak behangosítani. Az élethű hangzás elérése érdekében az emlékezetes stadion koncertekre a Pink Floyd három kamionnyi fölszereléssel ment. Ezt egy majd negyven tagú csapat rakosgatta össze a helyszínen több napig. A hatás nem maradt el. Minden úgy szólt, mint a lemezen. Sztereo, qadrofon hangzás az utolsó sorban is. Közben pedig filmek a falon „A Fal” -ból. A hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején ez volt a gyakorlat.

   Ma az arra érdemes a kisebb kaliberű előadóknál is úgy szól minden, mint a lemezről. Mert valóban a lemezről szól. Néha a mikrofonban elhangzik élőben a köszönöm. Sőt, van, hogy énekelnek is. De az drágább. A technika fejlődésével minden megoldható. A rockzenakarok ma csak leadják a kívánt „ridert” és a szervező kötelessége, hogy ezt biztosítsa be. Ebben a technikai követelmények mellett benne van nagy részletességgel még az is, hogy milyen színű törölköző legyen a WC-n. Nem beszélve a sztárfellépő kedvenc ásványvizéről. A zenészek a színpadon nyakukba akasztják a már fölhangolt gitárt és indul a show.   

   Az rockzenekarok valaha maguk oldották meg a szerelés szállítását, színpadi fölállítását. Az amatőr zenekaroknál ma is így van. Így volt ez a nyolcvanas években a Treff zenekarral is, itt a Mátyusföldön. Az akkori szocialista Csehszlovákiában viszont ez nem is volt olyan könnyű. Még egy kisebb teherautó birtoklása is gond volt. Termelőeszköznek számított, és ezért nem lehetett csak úgy venni a boltban. A kommunista rendszerben ez a magántulajdon lehetőséget adott volna mások kizsákmányolására. Indokolni kellett a kisteherautó vásárlásának az okát. Tették ezt legtöbbször házépítésre hivatkozva, vagy azzal, hogy lakókocsinak fogják átépíteni. Ha az indoklást a pár száz koronával nyomatékosítottad is, akkor boldog tulajdonosa lehettél egy teherautónak. Innentől kezdve, ha már meg van, akkor hasznot is hozzon. Az egyik legjobb módja ennek az, ha egy menő zenekart fuvarászol a járásban hétvégenként. Délután odaviszed a fölszerelést, hajnalban visszaviszed. Mindezt jó pénzért.

   A Treff még a kezdetekkor megegyezett egy mácsédi Zsuk /orosz kisfurgon/ tulajdonossal, hogy ha kell, akkor hozza-viszi a bandát. Jól működött a dolog, egyre több hétvégén volt fuvar. Néha már kettő-három is hetenként. Elejével a kocsiba a fölszerelés mellé befértek a zenekartagok is. Ha úgy alakult, még a bulizókból is vittünk haza. Később, ahogy nőtt a felszerelés, egyre kevesebb lett a hely. Mi, a tagok személyautóval mentünk.

   A berakodásnak külön logisztikája volt, hogy minden elférjen. Aztán ezt megunva szóltunk egy másik boldog tulajdonosnak, aki örömmel vállalta nagyobb autójával a fuvart. Mácsédon kirakodtunk, zenéltünk, jó buli volt, mint mindig. Hajnalban akarunk pakolni, de aki hozott nincs itt, illetve nem tud beállni az rakodáshoz. Az ajtóban ott áll a Zsuk kinyitott raktérrel. Kitört a balhé. Hogyan gondoljuk, hogy másvalakivel fuvaroztatunk! Megegyeztünk, neki jár a pénz! -mondta a zsukos. Szerződésünk nincs, amúgy is minden feketén van, a kocsi meg kicsi! - mondtuk mi. Vesz majd nagyobbat, mondta ő. De nekünk most kell berakodnunk, mondtuk mi. Majd kétszer fordul, mondja ő. Akkor drágább lesz a fuvar? - kérdezzük. Most még nem, jön a válasz. De a másikat is meg kell fizetnünk, aki idehozott. Az a mi dolgunk, mondta ő. Szó szót követett, a feszültség nőtt. Neki itt vannak a rokonai, nekünk a rajongóink. A verekedés végkimenetele bizonytalan. Nem jutottunk el odáig. Kifizettük a neki járó pénzt annak ellenére, hogy nem vitt senkit, semmit sehová. Reggel volt mire fölrakodhattunk a nagyobb teherautóra. Azt is kifizettük. A zsukosnak még szóltunk, hogy ha lesz nagyobb teherautója, szóljon. Azóta nem jelentkezett. Mi sem kerestük.