Reicher Gellért - Papa (1949-2019†)

   Hétfőn este azzal váltunk el, hogy pénteken jössz vissza, utána egyeztetünk a továbbiakról. Hárman leszaladtunk a „Bözsibe” vendégünket megvacsoráztatni, Te még fellépsz Korpás Évi koncertjének az elejét megnézni, s jössz utánunk, mondtad. Percek múlva, alig rendeltük meg a vacsoránkat, ott is voltál. Amit az úr – mutattál szódámra, mikor azt kérdezte a pincér mit fogsz enni. Mert a nagyböjtöt mindig szigorúan betartottad. Most már évek óta. Én elköszöntem tőletek, embereket viszek tovább, mondtam. Mégis, mire indultunk volna, Ti is ott voltatok. Jóska (Dinnyés) becsomagoltatta a másik félét, majd úton elfogyasztja, sietünk, mondtátok. Én tízkor végeztem Szencen, mielőtt tovább indultam volna felhívtalak benneteket. Pest előtt járunk, simán megyünk, szörnyű ez a tűz, hallom Te is a Notre Dame katasztrófájáról szóló híreket hallgatod, mondta Kata. A Gellért jól vezet, tette hozzá. A megjegyzésre valami rád jellemző odamordulás volt a válasz, nem értettem mit mondtál, csak a hangodat ismertem fel.

   A másnap reggeli telefonáló intése „ha állsz, most ülj le” bizony jól jött.  – Meghalt a Papa, közölte. Biztosan mondtam valami cifrát, hogy kivel vicceljen, azután rájöttem: igaza van, ilyennel nem viccel az ember. Hosszú percekig bámultam a képernyőt, míg el tudtam indulni Pozsony felé. A torkomat egyre jobban szorította valami. Hülyeségek jutottak eszembe, elterelő gondolatként. Például: hogyan tudok majd megszólalni, hiszen a rádióba igyekszem. Az irodában Boginak nem is tudtam mondani semmit. Mivel vigasztaljam, hiszen a Papa tényleg atyai gondoskodással vette körül.  Ha tőlem várja a vigaszt ez a csöppnyi lány, legföljebb együtt bőghetünk. Visszatérve a rádióból, elhatározva, hogy most már erőt veszek magamon és elmondom mi történt, már az asztalnál ülve zokogott. Nem mondtad, miért nem mondtad? –kérdezte vádlón. Akartam, de nem tudtam – ennyit tudtam csak mondani.

   Őszintén szólva – biztosan megtörtént már mással is, azt vártam, hogy mint egy rossz álom, elmúlik majd. Felébredünk, s egy reggel szuszogva-dohogva beállít, szidva ezt az egyre magasabb épületet. De nem. Napokkal később döbbentem rá, hogy Gellért tényleg nincs. Prózai dolog döbbentett rá. A gépből parancsot adva nem indult a nyomtató. Azt hittem hibás. Nem. Csak nem volt bekapcsolva. A Papa idejében a nyomtató mindig be volt kapcsolva. Az volt az első dolga, bekapcsolni a nyomtatót. Ami azután ontotta a Szőttes fellépését hirdető szórólapot, plakátot, a meghívókat, tábori programokat. A Szőttes volt a mindened. Amióta Bandi bácsi elhívott szervező titkárnak. Velük örültél, velük szomorkodtál, értük haragudtál. Akár rájuk is. Miattuk, értük jártad az országot, szereztél barátokat magadnak, nekik. Kedvelték is a csapatot. Emlékszel, egyszer jókora időt kellet várakozni a  zenészekre advent idején Félben. A baráti kör tagjai pedig vártak türelemmel. Utána Te, aki talán soha nem lépett színpadra (na jó gyerekkorodban, meg püspöki táncosként igen, egyszer-kétszer talán a Jancsi beállított szerintem a Tréfás verbunkba, mert ott szavalni is kellett) mindenkit megtáncoltattál. Táncost és baráti kör tagot egyaránt. Sőt, még énekeltél is azon a - hogyan is mondta nagybátyád: „olyan igenyös hangon, mind a jegönye”.

   Van ennél szomorúbb történetünk is. Emlékszel Necpálra? Amikor a hős fegyvergyáros borovicskaillatú szavai zúdultak a Lahner György szobra körül álló maroknyi magyarra? A törékeny mácsédi iskoláslányra, aki ennek ellenére énekelte a népdalt? Mi emlékszünk Boros Miklósra a beszédét mondó nagykövetre és rád, aki annak ellenére óriási nyugalommal fordítottad azt, hogy a marokba szorított ököl centiméterekkel arcotok előtt hasította a levegőt, s ugyanolyan távolságban dagadt az ér az üvöltéstől a nemzeti vezér nyakán.

   Most, hogy egye szebb, jobb helye van az együttesnek a Csemadokban, gondolsz-e azokra az időkre, amikor a nagyterem előtti sufniban – mert nem nagyon lehet másnak nevezni azt a helyiséget ott a páncélterem előtt, ahol a három asztal mellett néha 10-15 szék is elfért, hogy Jancsi Szőttesről szőtt álmait és más történeteit ámulva hallgatják a rajtuk ülők? Csak Te (püspöki) legyintettél olykor-olykor: vereknyei. Te Papa! Nem ezekből a beszélgetésekből nőtt ki a Szőttes-, majd a Csemadok tábor? Hány éven át fuvarozta nyugatról a jabloncai vadászházhoz a gyerekeket a Sanyi meg a Józsi. Emlékszel a hajnalba nyúló beszélgetésekre az Evetesben, ott a körtvélyesi tavak felett, a Géza bácsi pincéje ellőtt álló diófák alatt?

   Emlékszem olyan időkre, amikor le szerették volna választani az együttest a Szövetségről. Te mindig határozottan álltál ki amellett, hogy a Szőttes a Csemadok együttese. Láttalak komoly irodalmi összeállításokban szerepelni, láttalak Hacsek és Sajó jelentben is a színpadon. Földid, Boráros Imre (na jó, ő is vereknyei) még jobb nálad, de az öntevékeny művészeti ágak fontosságáról, egy adott közösséget megtartó erejéről szerepvállalásaid mindenesetre meggyőztek. Tudod, azt sem mondtuk soha, micsoda segítség volt, hogy a csoport melletti bokros teendőid mellett a ki nem mondott irodavezetői tisztet is elláttad, ezt a munkát is elvégezted.  Nem jó ilyenkor sokat ülni és töprengeni. Ilyenkor azután támadnak a régi képek, emlékek. Bizony meg-megmosolyogtunk, amikor nyakkendőssé vedlettél. Mert öltöny az igen, de nyakkendő?  Aztán ebből az állapotodból is kimozdított egy-egy elismerés: arany érdemkereszt, Külhoni Magyarságért Díj, Gyurcsó István-díj, Gubcsi-díj. Afféle nyakkendőviselést kierőszakoló események.

   Szóval Papa, ülök itt a frissen foglalt asztalodnál, azon töröm a fejem, mi a csuda miatt kellett elmenned. Mi a terve veled annak, aki a világ történéseit, dolgait igazgatja. Aki az előző évi megpróbáltatásokból visszahozott, most csak úgy odadobna ilyen buta véletlennek? Eszembe jut az együttes néhány már korábban eltávozott tagja. A táncos-koreográfus Ervin, a táncosok Spak, Brandl Feri a zenészek, Jancsika, Hugi az énekes Oros Gyuszi. Te Papa, nem ezek keze van a dologban? Hiszen már minden összeállhatott odaát, biztosan kész a műsor, csak nincs egy épkézláb szervező, aki eladja a produkciót! Az Öreg, Pista bácsi meg biztosan ott sürgött-forgott körülöttük örökké égő cigarettájából nagyokat szippantva, és csak duruzsolta és duruzsolta a fülükbe, hogy fel kell lépni. Az asztalodon, a naptárnak támasztva ott az Öreg képe. Példaképed volt, tudom. Az év elején a róla elnevezett díjat is megkaptad. Néztem a képet, azután magamhoz vettem. Szóltam Boginak: most nálam lesz. Majd ha vissza-vissza jössz, mert én nem hiszem, hogy nem látogatsz el hozzánk, meg tudom Te sem, Pista bácsi képét megtalálod azon a helyen, ahol a közös szemüveget tartottuk. Kulcsod van, gyere. Papa! Ha most már úgyis ott vagy fent, ahol mindent tudnak, szimatold már ki a lottó nyertes számait, ezeket is hagyd ott a szemüveg mellett, én megjátszom azokat, vagy intézd el, hogy az évek óta felrakott számsorodat húzzák már ki. Mindenki jól jár. A Csemadok, a Szőttes, és adok mindenkinek, akit felírsz. Én meg cserébe szombatonként átjárok Rajkára, megveszem a polgári sajtót, majd hangosan felolvasok belőle, hogy ott fent is halljátok, és elmegyek arra a szerinted nagyon finom halászlére túrós csuszával. Ami olykor ízetlen volt, olykor hideg is, de azért majd megdicsérem a pincérnőnek, ahogy Te tetted (aki „milyen jó nő”). Most már Te is bevallhatod, nem is annyira, csak azt remélted, hogy mosolyodra egyszer felmelegíti a galuskát.