LEKVÁR ÉS BÉKE NEKTEK

   Ünnepek utáni gondolatok

   A karácsonyi kisded érkezésének fényességében jól látható a mai világ kétféle mivolta. A természet szépséges békéje, amely után annyira vágyunk, szemben az ember által szervezett társadalmak zűrösségével, amelyek időnként háborúba torkollnak, csakúgy mint most. Pedig az emberiség nem csak a természet békéje vágyakozik, hanem az emberek közötti békére, a megbékélésre is.

   Karácsony elmúltával nézzünk csak körül a világban, mennyi a békétlenség, a nyugtalanság. Ezt az épp a szolgálatban levő okosok úgy magyarázzák, ez nem romboló zaklatottság, hanem spontán társadalmi mozgások folyamata, amit én úgy hívok, hogy ideológiai lekvárfőzés. A reinkarnálódott marxisták azt állítják, úgy ahogy régebben is, hogy a társadalmi előrehaladás az ellentétek állandó ütközésből jön létre. Például az amerikai BLM mozgalom a maga mesterségesen szított zavargásaival a legutóbbi választások előtt. Most, hogy nincsenek választások, nincs is BLM mozgalom. Ez olyan amerikai magyarkártya-féle. Ez a filozófiai dialektika tétele, amelyen az én generációm nőtt fel. Ezért szítják sokan minmáig az ellentéteket, mert nincs nagyobb baj a békénél. Dél-Amerikát Marx óta ismételten végigsöprik a forradalmak, de az ottani emberek ettől még nem lettek sokkal haladóbbak, esetleg drogfüggőbbek. Ezek a mozgások szerintük olyanok, mint az üvegmosó kefe, kimossák a pimpót, mint anyám a tavalyi paradicsomos palackból, ami mifelénk penészt jelent. Ezek az újbolsi, vagy haladónak, progresszívnak csúfolt ideológusok el akarják törölni a múltat, így a miénket is, mert miért kell folyvást hazafiaskodni, mindenáron acsarkodni Acsarországban, mikor milyen szépek a kevert társadalmak. Fekete, fehér, pöttyös meg minden, egyetlen kupacban. Igen, mindez szépen működik, míg béke van. Például Rióban is szép dolog, ahogy együtt táncol az indián, a mesztic, az afrikai, vagy hogy hívják őket legújabban, akik talán már nem is emlékeznek, merre van Afrika. Na meg a spanyol, portugál, angol, de mindez csak addig tart, amíg, amíg békesség van. Amíg valakik nem kezdik el szítani az elégedetelenséget, mondjuk egy megcinkkelt választások érdekében.

   Mert nincs annál nagyobb biznisz, mint amikor úgy fogy a fegyver, mint a bolsevikok alatt a karácsonykor kapható banán. Aztán amint a fegyverek elpusztítják a jövőbe vethető hitet, jönnek az antidepresszánsok, ami még nagyobb biznisz, mint a fegyvegyártás. Nem is olyan régen nem is léteztek pszichiáterek, az idegbajt jól kezelték a háziorvosok, vagy az idegorvosok. A középkorban jeges verembe hajították az ebben szenvedőket, amíg ki nem gyógyultak bajaikból. Azért vagyunk depressziósak, mert a lélek nem érzi jól magát ebben az agyonideológizált világban. A társadalmi nyugtalanságok mérnökei, szakácsai főzik nekünk a lekvárt nadragulyából, beléndekből, csattanó maszlagból. Eleinte csak szabadkőműveseknek nevezték őket, majd jakobinusoknak, marxistának, ma progresszíveknak. Aki nem fogadja el őket, az mind fasisztoid csökevény. Címkézzék az embereket, mert ma a címke is nagy biznisz.

   Itt az ideje, hogy megemlítsük Napóleon nevét is, mert manapság sokan vannak, akik az ő szerepét szeretnék játszani. Ő egy tiszességes francia katona volt, akit magával ragadott a francia jakobinus forradalom. A legelsőbb katonai rangig vitte, a háborúkban nagy dicsőséget szerzett a hazájának, ezért konzul lett belőle, majd császár, vagyis a forradalom legfőbb ellensége. A jakobimusok nagyon szerették a nyaktilót, nagyjából 17000 embert fejeztek le, ő leszámolt velük. A császárból diktátor lett, és kegyetlen. Aztán besokalltak a franciák és száműzték őt Ilona szigetére. Ezért is mondják, hogy a forradalom felfalja saját gyermekeit. Meg azt is mondták, hogy akkorjában, a menetelés közben azt énekelték a francia katonák: ”Aki nem lép egyszerre, Ilonát kap estére”. De Napóleon katonái nem Ilonát kaptak, hanem Waterloot,  kackiás magyarítással - vaterlovat, ami a vízilovat asszociálja.

   A szabadkőművesek, akik maguk elől is bújkáltak, mert olyan tiszta volt a lelkiismeretük, nagyon szerették a lekvárfőzést. Erre érzékletes példa volt a monarchia népeinek összeugrasztása a 19. század végén, a huszadik elején, hogy azok ne egymásnak essenek, hanem a magyaroknak.

   Mi magyarok, Árpád népe, egykor nem úgy jöttünk be Európába, mint a mai illegális migránsok, enni, inni, követelőzni, felvenni a zsozsót. Hanem a honfoglaló derékhad lovassága után jött az utóhad, hozta magával az anyákat, mátkákat, a szakácsokat, a pékeket, meg az ennivalót szolgáltató négylábú jószágot, ne éljenek mások nyakán. Régen a csípős nyelvek azt is mondták, fejőnőket is hoztak magukkal, akik a kancákat fejték, mert a kancatej, az volt aztán a valami! Majdnem olyan mint az Egri Bikavér.

   Azt meg kell adni, hogy az igazi lekvárfőzésben anyai nagyanyám volt a legverhetelenebb. Minden nyáron főzte nekünk a szilvakeszőcét, pedig nem is voltak szilvafáink. Mikor a keszőcéből az állandó mozgatási folyamatok folyományaként létrejött a lekvár, az volt az egyik legjobb gyerekkori élményem. De csak addig nyalogathattam, míg ott álltam az üst körül, amíg nem került a padlásra, pergamennel és dupla tengerészcsomóval lekötve, hogy avatatlan kezek ne érjenek hozzá. A béke akkor ért véget, mikor én más édesség kilátásának hiányában avatatlatlan kézzel megdézsmáltam a cserépfazekat. S mikor kitört a botrány, vehemensen állítottam, hogy az én kezem nem avatalatlan, hanem igenis avas, mert már a lekvár is az volt már, mert egy egér belefulladt. Pedig olyan szegények voltunk, hogy még egerünk sem volt, mind emigráltak a templomba, ahol főállású templomi egerek lettek.

   Ézaiás próféta szavait olvasták a templomban karácsonykor, amelyek úgy hangzanak: ”Milyen szép a hegyeken annak a lába, aki a jó hírt hoz, aki békét hírdet..” És most, hogy eljöttek a háromkirályok a Kisdehez, a világ valódi Urához, hazatérőben magukkal vihetnék azt három csörgősapkást, kiknek háborújára rámegy Európa gatyája. Vagy az történik, hogy a jóakaratú emberek megeléglik majd a háborúsdit, és elküldik őket egy virtuális Ilona-szigetre, ahol majd egy kártyapartinál kibékülnek a békével..