Nem elég nekünk a háborús helyzet, a katasztrófális drágaság, a Covid újabb és újabb támadása, az eszement hőhullám és szárazság, még a Fradi is lefeküdt saját füvén a Slovannak, sok-sok pesti és felvidéki szurkoló bánatára. A bánat akkor is bánat marad, ha csak a fociról van szó. Minő szerencse, hogy itt van nekünk a DAC, amely többet tesz identitásunk megőrzéséért, mint a bizalmunkról álmodó politikai képviseletünk.
A fent említett pesti mérkőzés előtti napokon a pesti Fradi-tábor hőzöngve ígérgette: „Majd mi megmutatjuk nekik”! Csak az nem volt világos, mire is gondolhattak, mert sok mindent lehet mutogatni, de amit az ő csapatuk mutatott a pályán, abban nem volt semmi magyaros virtus, sőt ha jól belegondolunk, sem magyaros, sem virtus. Egyetlen magyar játékos, a kapus volt, aki mint egy fehér holló, néha el is tűnt a fehér füstben, amit futballélmény helyett szórakozásként eregettek a „mutogatós” pestiek. Eközben a Slovan a DAC-cal vívott élet-halál harcokhoz edződve takaréklángon is győzelmet aratott, egyszerű, gyors, modern játékával. Mert nekik nem volt melegük, hűtötte őket az a tudat, hogy előbb-utóbb bekövetkezik a hideg-zuhany a 36-fokos arénában. És a mesterséges ködben az is jól látszott, hogy Cser-csaszov edző semmi újat nem hozott a Fradi konyhájára, ugyanazt a nyögvenyelős, labdacipelő játékot űzeti a fiúkkal, mint elődei. A magyar sajtó megalázó vereségről beszélt, mert mindenki biztosra vette, a Groupama Aréna magában is garancia a győzelemre.
Nem a vereség volt megalázó a magyar lélek számára, hanem az, akitől kapta. Mert a nemzeti beidegződések, azok bizony működnek Trianon óta, oda és vissza alapon. Namármost, mint egy elégedetlen drukker, két káromkodás közben épp azt kezdtem gondolni, hogyha már van orosz embargó, akkor talán Csercsaszov is beleférne. De közben eszembe jutott, az is lehet a baj, hogy a játékosok 99 százaléka nem érti a közönség nyelvét, és mintha a magyar zűrzavar még zavarná is őket koncentráció közben.
A pozsonyi visszavágó előtt, mintha megérezte volna Csercsasov az idők szavát, és elmagyarázta volna a gyerekeknek, hogy a pálya Pozsonyban hosszában is lejthet, ha akarjuk, nem csak széltében, és az lehetőleg az ellenfél kapuja felé történjen, ezért állítsák át GPS-koordinátáikat. Mert, ha az adott irányban eleget röpköd a labda, képes arra, hogy az ellenfél hálójában kössön ki. Milyen igaza lett! Szóval, most sem segített a hangos pozsonyi nézőkulissza, a kiutált csallóközi magyar szurkolók pedig egy vendettára vártak. És az be is következett nélkülük is, mert azt is hihetnénk, feltámadt a Fradiban a Fradi-szív, ami, valljuk be, mára csak olyan legenda maradt, mint Attila aranykoporsója.
Mert most a futball legalább olyan nagy biznisz, mint a politika, ahol a szereplők nem értünk politizálnak, hanem a pénzünkért, ami a pimaszság netovábbja. Szóval Fradi vagy Slovan - egyremegy, mert idegen földről szakadt játékosaik nem tudhatják, mit is jelent a két nép múltjából eredő, a futballban is lecsapódó rivalitás. Mert egy-egy gól mindkét nézőtáborban mindjárt kettőnek is számít, sőt az a gyanúm, a Fradi ellen szerzett talán háromnak is. Mert a Fradinak nem a játéka nagy, hanem csak a hírneve, amit jól esik megtépázni. Hiába is tagadjuk, ilyen és nem túlságosan lélekemelő indulatok bújnak meg a felvidéki magyar szurkoló lelkében, sőt az odaátiéban is, és ez öröklődik majd az idők végezetéig. Vagy legalább is mindaddig, amíg megoldódnak rendezetlen, közös dolgaink, amivel eddig adós maradt nekünk ez a hazának deklarált képződmény. Vagy amíg mi magunk nem próbálunk segíteni magunkon. Nem elég már ide Gyimesi György, aki taktizáló, avagy igazi nemzeti elhivatottságával kapargatja ki nekünk egyelőre a gesztenyét.
Mert a Szövetség, mintha ódzkodna kilépni a belpolitikai szintérre, hogy megmutassa magát választóinak, mert azok nem úgy öröklődnek, mint az ingatlan, hanem meg kell nyerni őket, és ne is álltassuk magunkat, mi magyarok Árpád óta folyvást olyan vezéralakra várunk, akivel merni és nyerni lehet, ami Mátyás óta nem történt meg. De legyen ez csak egy laikus ember véleménye, a helyzet amúgy is hamarosan komolyra válik, mert közeleg október, a helyhatósági választások ideje, amely úgy néz ki, előrehozott parlamenti választásokkal is egybe lesz majd kötve. Az államelnöknő már készíti egy liberális menyegző nyoszolyáját, és már hozatja is legújabb, ünneplő kosztümét a tengeren túlról.
Igenis, már a tizenkettedik órában vagyunk, mindenképpen szükség van magyar parlamenti képviseletre, meg minél több magyar polgármesterre, képviselőre, mert ma szégyenérzet nélkül nem lehet végigmenni még Galántán sem, ahol a már 8 éve regnáló „független” polgármester működésének gyümölcseként sorra tűntek el a magyar feliratok. Vajon véletlen ez? És ebben épp oly porosak Galánta város magyar képviselői is, akiknek valószínűleg ez fel sem tűnik. Mit gondolhat odafent, szegény Rózsa Ernő, háromszoros parlamenti képviselőnk, aki egykor magyarul szólalt fel a Szlovák Nemzeti Tanács ülésén, ezzel kisebb forradalmat előidézve? Mert igen, ő aztán megmutatta, ahogy egyik költőnk írta versében: ”Szúrok, ha szúrnak, rúgok, ha rúgnak, nem hajlok se új, se régi úrnak”.
Menü |