Elment a világjáró koreográfus, Quittner János

   Egy beismeréssel kell kezdenem: sosem tanultam meg táncolni. Ezért is csodáltam mindig azokat, aki ezt a műfajt magas szinten művelték és talán ez a magyarázata annak, hogy sok kiemelkedő néptáncossal hozott össze a sors, akik derék magyar emberek és nemzetünk büszke tagjai voltak. Sajnos sokukat már magához szólította a teremtő, és most egy újabb kiválósággal gyarapodott az égi tánckar: Quittner János életének 83. évében, 2024. június 21-én örökre távozott körünkből.

   Quittner János 1941. szeptember 27-én született Pozsony-Vereknyén. Én valamikor a múlt század hetvenes éveinek közepén találkoztam vele először és rögtön feltűnt egyfajta katonás határozottság a viselkedésében. Akkor már évek óta a Szőttes vezetője volt, amelynek egyik alapítójaként elévülhetetlen érdemeket szerzett a felvidéki magyar néptáncmozgalom szinte robbanás szerű kibontakozásában. Ez a „katonás” határozottság mindenképpen nélkülözhetetlen volt a szervező munkában, de ma már tudom, hogy genetikai gyökerei is voltak. Két nagyapja is magas rangú katonatiszt volt, sőt édesapját is erre a pályára szánták, így már 16 évesen kadétként vett részt az első világháborúban, ahol orosz fogságba esett és csak a húszas évek végén térhetett vissza Pozsonyba.

   János egy művészeti irányzatú középiskolában ismerkedett meg a tánccal és a színpadok világával és különböző néptánccsoportokban csiszolgatta a tánctudását. Szakmai téren is folyamatosan képezte magát, és amikor 1969-ben a Csemadok néptánc szakelőadója lett szinte magától értetődőnek tűnt, hogy egy olyan amatőr néptáncegyüttest segítsen a világra, amely példaképe lehet minden újabban alakuló vállalkozásnak. Ez lett a Szőttes Kamara Néptáncegyüttes, amelyet 1969–1983 között vezetett. Közben, levelezői szakon tanulva, koreográfusi-rendezői diplomát is szerzett a színházművészeti főiskolán és már csak ennek köszönhetően is jó kapcsolatokat ápolt a szakma szlovák kiválóságaival.

   A Csemadokról mindenki tudja, hogy sok nagyszerű ember társadalmi munkájának köszönhetően létezik mindmáig, de profi szintre csak kellő anyagi háttérrel lehet feljutni és ennek a hiánya miatt rettentően sok energiát kell befektetni olyan feladatok elvégzésére, amelyekről a szerencséseknek talán fogalmuk sincs. Ez nemcsak fárasztó, hanem elkeserítő is tud lenni, nyilván ilyen állapotban határozta el Quittner János 1983 végén, hogy elhagyja Csehszlovákiát és családjával a világ túlsó feléig meg sem áll. A végállomás Ausztrália lett, ahol évekig rakodómunkásként igyekezett gondoskodni szeretteiről, de közben már szervezte az ausztráliai magyarok (és nem magyarok) soraiból az Új Szőttes Néptáncegyüttest, emellett oktatta is a néptáncot.

   Számomra egyáltalán nem tűnt meglepőnek, hogy a magyarok mellett az Ausztráliában élő szlovákokat és horvátokat is segítette, sőt egy őshonos csoportot is felkarolt. Amikor 1989-ben Közép-Európában sorra dőltek be a kommunista diktatúrák, Quittner úgy gondolta, hogy érdemes volna ismét idehaza dolgozni, ezért 1990-ben „szolgálatra jelentkezett”. A Szőttesben azonban éppen nem akadt számára hely, ezért a Szlovák Állami Népi Együttes vendégrendezőjeként igyekezett magát hasznossá tenni, majd baráti rábeszélésre 1991-ben elvállalta az Ifjú Szivek igazgatói posztját, de mindössze két évig bírta, inkább Németországban és Magyarországon rendezett, majd megint Ausztráliába ment, ahol alighanem sokkolta az ottaniakat, amikor színre vitte az István, a király rockopera ausztrál változatát.

   A következő években hol Szlovákiában, hol Magyarországon rendezett és különböző táncszínházi produkciókat tanított be, majd ismét Ausztrália következett, de hónapok múlva már ismét itthon találjuk: Gombaszögön, Mosonmagyaróvárt, Dunaszigeten (ez lett utolsó otthona) állította színpadra az általa koreografált és megszervezett előadásokat. De Ausztrália sem akarta csak úgy elengedni, 2006-ban, az 1956-os magyar forradalom ötvenedik évfordulója alkalmából Melbourne-ben a város főterén mutatták be a Pro Patria, pro libertate című rockballadáját, majd három évvel később, a Magyar Központban a Megfeszített című rockoperát.

   E sorok írója egy hosszú rádióinterjút is készített Quittner Jánossal, amikor hetvenéves lett, de ez végül nem került adásba, miután a beszélgetést nem tudtuk befejezni és a folytatásra valahogy nem került sor. Pedig bizonyára nem csak engemet érdekelt volna, hogy mi hajtotta őt az újabb és újabb feladatok elvégzésére. Koreográfiáinak és rendezéseinek hosszú listáját megtalálhatjuk a róla szóló Wikipédia-cikkben, de azok, akik őt személyesen ismerték elsősorban szeretetre méltó egyéniségére és önzetlen segítőkészségére emlékeznek legelőször is, amikor meghallják a nevét. Drága János, nyugodj békében.