Értékeink felfedezése

   „Ami könnyen elérhető, az a felszínen csillog. Ami érték olykor fénytelen, és a mélyre kell ásni érte!“ (Seneca)

   Ezen gondolatoktól vezérelve a felsőszeli Széchenyi István Alapiskola felfedezőcsapatának tagjait egy kis helyi barangolásra hívta meg a vezetőjük, hogy meglátogassák a falu egyik érdekességét, Hegedűs László magángyűjteményét. A Lapos nevű utcában az utcafronton álló kockaház mögött több mint 120 éves ház van. A gyerekek láthatták az udvart, a kertet, a melléképületeket, s főleg a lakóház konyhája és a szobája ragadta meg képzeletüket.

   Kalauzunktól megtudtuk, hogy a Kertész család építette még az 1900-as évek elején. A vályogot agyagból vetették a közeli Földvermekből. A telek hátsó felében épült fel a házikó. A Hegedűs család 1963-ban vette meg a házat.

   A vályogból épült házikót nem kímélte a sors, ezért a gazdája három éve úgy döntött, hogy rendbe hozza, s nagyszülei bútoraival berendezve a szoba-konyhás épületet láthatóvá teszi, miként éltek a 20. század eleji emberek. Az elképzelést hamarosan tettek követték. A javításokat elvégezve összeszedte a konyhai eszközöket, a lakószobában a bútorokat, használati tárgyakat, s elrendezte úgy, ahogy ő emlékezett rá, még gyerekkorából.

   A konyhából kemence is nyílt, sajnos ez mostanra már nem maradt meg.  Elgondolkodtató, hogy az építkezés alatt a nagymamával együtt laktak a fiatalok is a gyermekeikkel ebben a kis házikóban. Elfértek, mert tisztelték és szerették egymást. Mert tudták, az új családi fészek megépítése lemondásokkal és erőfeszítésekkel jár. Akkor még nem is sejtették, hogy az unoka ezt az értéket megtartja és másoknak is megmutatja, hogy lássák, milyen volt az élet a faluban jó száz évvel ezelőtt.

   Mivel magánházról van szó, nem úgy működik, mint egy tájház vagy faluház. Kérésre azonban bárkit szívesen végigvezet az udvaron s a házban. Belépve az ajtón a konyhában rácsodálkozhatunk a régi tányérokra, poharakra, vízpadra és a kredencre. A falon falvédő díszeleg. A mosdóállványon monogramos szőttesek lógnak. A sporhelt a sarokban áll, szinte látom magam előtt, amint a tésztából kis lángost formál az édesanya és a platnin megsüti hirtelen. Utána már csak zsírozó tollal megkeni, és éhes gyermekének adja. A szoba hűvös, homályos szürkeség uralkodik benne. A mennyezetet vastag gerendák tartják kitartóan.

   A talajt házi szőttesek borítják. A falon megsárgult fényképek idézik az egykori lakókat. Az asztalt keresztszemes hímzés takarja. A sarokban fateknő, mellette a cirokseprő készítésére használt szorító és tű látható, mivel az egykori gazda gyakran foglalatoskodott seprűk készítésével. A pici ablak igazán kevés fényt enged be. Az oldalfalak mentén ágyak voltak. A komódon apró tárgyak, régi emlékek.

   Az épület mellett láthatunk kézi morzsolót, csiszolókorongot, kaszaélesítőt és még sok más használati tárgyat, melyek a mai fiatalokra már csak érdekességként hatnak.

   Reméljük, a rövid tanulmányi séta ráfordítja a gyerekek figyelmét a helyi értékekre, melyekre vigyáznunk kell.

   A barangolás hasznos és érdekes volt. Tudatosítani kell, hogy nem minden értéktelen, ami régi. A régi idők tanúit becsülnünk kell, hiszen a szólás is úgy tartja: Árnyékáért becsüld a vén fát. Babits Mihály is így ír erről: „Múlt nélkül nincs jövő, s mennél gazdagabb a múltad, annál több fonálon kapaszkodhatsz a jövőbe.”

   Azt hiszem, a faluban kevesen tudják, hogy milyen kincseket őriz Hegedűs László. Ezért arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy mások is példát vehetnének ebből az esetből, ugyanis a ránk maradt örökséget, legyen az bármilyen, nem szabad elherdálni. Szeretteink munkájának eredménye maradjon meg az utókornak, tanuljanak, okuljanak belőle a gyermekek. Épített és szellemi értékeink csak úgy maradnak meg, ha vigyázunk rájuk, ha foglalkozunk velük, ha közkinccsé tesszük. Köszönet Hegedűs Lászlónak az értékmentő munkájáért!