Vezekényi álomgyár

   Avagy így aratott sikert a Vezekényi Görbetükör a 24. Egressy Béni Országos Színjátszó Fesztiválon Szepsiben.

   „Két perc és kezdünk!” Ordította el magát az egyik csoporttársam, miközben én az utolsó simításokat végeztem el a díszleten. Egyesek még javában öltöztek, mások már kipirosodott arccal álltak a függöny mögött, orruk alatt a szövegüket motyogták. Az utolsó percben még szétnéztem a színpadon, majd még mielőtt kigyúltak volna a fények, a színfalak mögé szaladtam. Homlokomon elkezdtek gyöngyözni az első izzadságcseppek, szívem a lehető leghevesebben vert. Letelt az a bizonyos két perc.

   Ugyanezt éreztem 11 hónappal a fellépésünk előtt is. Az év elején a vezekényi kultúrházban vázoltam fel a csapat tagjainak a Mi lesz veled, Béla? című darab első, kezdetleges forgatókönyvét. Akkor még csak nagyjából egy éve voltam „görbetükrös”, így bőven voltak kételyeim afelől, hogyan fogadják majd a csapat „régi motorosai” az eszement ötletemet. A végén rá kellett jönnöm, hogy egyáltalán nem volt okom az aggodalomra. Görbetükrösnek lenni ugyanis azt jelenti, hogy az ember meghallgatja a másikat, kulturáltan jelzi, ha valami nem tetszik neki, és főleg minden áron segíti a másikat.

   Összefogva sikerült igazítanunk a kezdetleges forgatókönyvön. Hálás vagyok a csapatnak, hogy végül hazavihettem a legjobb szerzőnek járó különdíjat.

   A fények kigyúltak. A szepsi színpad világosságban úszott, a nézők tűkön ülve várták, hogy elkezdődjön az előadás. Egy rövid felkonf után, elindult a zene, és a fénytenger közepére megjelent a darab főszereplője, Kovács Béla, akit Hobot Csaba formált meg zseniálisan. Hamarosan én is „beeveztem” a színpadra, onnantól pedig már nem volt megállás. Jelenetek jöttek egymás után hihetetlen sebességgel, nem is volt időm a szövegemen gondolkodni, azok maguktól hagyták el a számat. A mellékszereplők rohamtempóban váltották egymást. Csak annyira emlékszem, hogy akkorát alakított mindenki, hogy el is felejtettem, hogy ők valójában csak karakterek egy színdarabban.

   Én akasztottam rá Csabára a szerepet, az első pillanattól tudtam, hogy az eszes, nagy dumás, minden hájjal megkent villanyszerelő szerepét a legjobban ő formálhatja meg. Tökéletesen állt rajta a szerep. A csapat minden egyes tagjának jól állt a szerepe. Ez a mi kis titkunk. Egymásra írjuk a szerepeket, majd hagyjuk, hogy mindenki a saját képére formálhassa a karakterét. Ehhez viszont az kell, hogy ismerjük egymást. Ehhez meg az kell, hogy elsősorban baráti társaság legyünk és csak másodsorban színjátszósok. Ismerem őket, ők is ismernek engem. Ez a mi kis szuperképességünk.

   Végül mindenki fergeteges alakítást nyújtott. Szekács Erika a fesztivál legjobb női alakítását nyújtotta, Hobot Csaba pedig egy alakítás díjjal gazdagodott. Hálás vagyok a csapatnak, hogy szintén megkaphattam az alakításért járó különdíjat.

   A darab utolsónak szánt poénja is hatalmas nevetést váltott ki a közönségből. Mikor a fények kialudtak, a színfalak mögött mindenki kifújta magát. A közönségen tapsvihar söpört át. Széles mosollyal, kézenfogva sétáltunk le a szepsi színpadról.

   Megcsináltuk. Közösen.

   Hálás vagyok a csapatnak, hogy mindent beleadtak. Mi vihettük haza a zsűri nívódíját.

   Összeállt egy színdarabbá a történet, mely egy kósza gondolatként indult közel egy évvel ezelőtt. Kósza gondolatként halt volna el, ha nem lenne a Vezekényi Görbetükör, amely szó szerint valóra váltotta az álmomat.

   Hálás vagyok a csapatnak. Mindenért.