Zarándoklat, zarándokút, zarándokhely ... Zarándok vagy turista?

   Amikor a modern médiát böngésző ember fülét megcsendítik eme kifejezések, leggyakrabban az „El Camino“ szó villan be emlékezetéből. És helyesen vélekedik, hiszen a „Szent Jakab útja“ a modern kor legismertebb zarándoklata. És nem csak az. Sokak – magukat nem hívőnek vagy inkább keresőnek nevezők - számára ez az önmegismerés, önfeltérképezés, saját maga belső világának letisztázásának az alkalma. És legtöbbjük számára ez a folyamat eredménnyel bír – igaz nem mindenki számára a vártal, inkább új és mélyebben gyökerező önfelismerés valóságával. De ez is egy – főleg gyalogos és magányos – zarándoklat igazi lelki gyümölcse, ami az addigi élet megváltoztatásához, értékrend felülbírálásához és új életirány megválasztásához kell hogy vezessen. Mindamellett felismerjük fizikai erőnk és képességeink határait. A zarándoklat végéhez jobban ismerjük önmagunk testi és lelki valóságát, múltját és a jövőnk lehetőségeit. És ez érvényes akkor is, ha a kitűzött célt elérjük, de akkor is, ha nem.

   Viszont ezt a legismertebb gyalogos zarándoklatot nem tudja mindenki bevállalni – idő, egészség vagy anyagi okok miatt. Ő akkor nem is lehet zarándok? Minden a lélek felkészültségétől függ. És elvárásaitól. És a változásra való készségétől. Lehet zarándokolni úgyis, hogy nem hagyjuk el otthonunkat. Csak a lelkünk indul útra egy belső önfelismerés ösvényén, ahol az útirány a kíváncsiság, cél az igazság, hátizsák a múlt és vándorbot az bizalom.

   A helyileg utazó zarándok számára fő 3 kérdés: mikor, hova, hogyan? Ha ezekre tudunk válaszolni, a a többi kérdés már egyszerűbb: kivel, meddig, miért…?

   Az, aki képes elhagyni biztos otthonát és nem kevés áldozatot vállalva útnak indulni, legtöbbször képes átvészelni nem kevés akadályt a célja eléréséhez. Az is közismert ige: nem a cél a fontos, hanem maga az út. Az út mutatja meg a valódi célt – nem csak egy hely elérését, de sokkal inkább a saját életünk jobb megismerését. Az ókori és középkori utazó – zarándok gyakran egész vagyonát rászánta egy ilyen zarándoklatra, amíg mai korunkban akár egy havi fizetés árából is megvalósítható (a 90-es években egy szentföldi zarándoklat akár 30.000 koronába is került amire akkoriban 2 év fizetés sem volt elég).

  A zarándoklat oka nem ritkán kiengesztelés vagy elégtétel elvégzése volt (a 3 legsúlyosabb bűn – gyilkosság, házasságtörés, hittagadás – elégtétele pár év szigorú böjt volt – kenyér és víz – és hozzá római, compostellai vagy szentföldi zarándoklat társult). Akik földi céljukat elérték gyakran már nem tértek vissza hazájukba – a zarándoklat életüknek is új célt adott. Szentföldi zarándoklatokon az első nap végén már látható – ki a zarándok és ki a turista. Az elsőt nem csak a hely különlegessége és történelme, de sokkal inkább lelki üzenete fogja meg, nem csak fotóra és szuvenírre vágyik, hanem képes megállni, elkülönülni a zajtól, és nyitott lelkébe fogadni a hely spiritualitását. Nem panaszkodik a szállásra, ételre, szabad idő rövidségére és magyarázatok hosszára, nem morcos, ha hosszú sorba kell várni a nem legtisztább toalettre, és ha a busz dugóba kerül. Minden látottat és hallottat belül dolgoz fel, és kész az új kihívások elfogadására, fáradságok leküzdésére. A turista „bámészkodó“, amíg a zarándok „szemlélődő“. Hogy ki melyik volt, az igazából csak a megérkezés után mutatkozik meg a mindennapi életben. A zarándoklat már odahaza kezdődik a ráhangolódással, és megérkezés után 1 hónappal fejeződik be – annak gyümölcse élvezetében. Nem mérvadó a zarándoklat hossza: egynapos után is belsőleg megváltozva térhetünk vissza, és több hetes után is a bensőnk sértetlen maradhat.

   Ne feledjük – az életünk is egy nagy út a születéstől a halálig, és hitünk szerint utána az örökkévalóságig. Hogy az életünk végén turisták maradunk-e avagy zarándokokká alakulunk át, azt a láthatatlan de érzékelhető „égi útitársunk“ fogja tanúsítani.

  Tehát csak bátran útra fel, hisz igazi végső célunk a menny!