A vén diákok ballagása, Tallós

   50 éves osztálytalálkozó

   Ötven év után újra találkozhattunk és felidézhettük a tallósi alapiskolában eltöltött kilenc év emlékeit. Azt szokták mondani , hogy a nosztalgiázás az öreség jele, de ennyi év után jusson eszünkbe, hogy az emlékeink addig élnek, amíg  őrizzük őket. De a Republic együttes egyik dalának a sorait is idézhetem.

   „A szép emlékek még mindig szépek, a rosszak még fájnak,

   De már nem üzenünk semmit,  nem üzenünk semmit a nagyvilágnak.

   Igen így lesz majd, így lesz majd.

   Mikor semmi új nem vár ránk, csak az emlék marad.“

   1968. júniusában  57 tallósi és vezekényi magyar diák énekelte, hogy ballag már vén diák tovább, tovább...., akiknek a kis hímzett tarisznyában csak pár fillér és „hamuban sült pogácsa” lapult, de láthatatlanul meg volt az pakolva reménnyel, vággyal, tanulni akarással. Tudást, szakmát szerezni mindenképp, többségükben ez volt a cél, tanulni anyanyelven.

   A rohanó életnek ezt az elillanó és soha meg nem ismételhető csodáját próbálta felidézni a még élő hűséges diáktársak egy csoportja, 29 vén diák, június 16 -án Tallóson. Mindenképp visszaidézni a múltat, az elmúlt iskolai éveket, egy napra legalább újra beülni a padba, diáknak érezni magunkat. A helyi templom előtt gyülekeztünk és  kíváncsian  vártuk, hogy megismerjük-e egymást, mert volt olyan osztálytársunk, aki először jött el közénk.

   Hét  osztálytársunk örökre eltávozott az élők sorából, és tanítóinkat Cservenka  Etelka tanító nénit és Czajlik András tanító  bácsit  is magához szólította már az Úr. Az elhunytakról  egy nagyon megható szentmise keretében  emlékeztünk meg, melyet a helyi plébános úr celebrált.

   Kilépve a templom kapuján volt iskolánk felé indultunk. Felmentünk a volt osztályunkba, megkerestük a helyünket és leültünk a padokba. Juhászné Horváth Mária nagy szeretettel és tisztelettel köszöntötte a megjelent vén diákokat és meghívott tanítóinkat Csandal Editet,Tóth Piroskát és Cservenka Károlyt,  majd folytatódott a kötetlen beszélgtés. Életünkben nagy változás 5 év alatt nem történt, hiszen mi rendszersen megszerveztük a találkozókat. Többségünk középiskolai végzettséget szerzett, különböző szakiskolákban, s mint bérelszámolók, egészségügyi nővér, óvónő, ipari technikusok, szakmunkások dolgozott. Az osztálytársak egy töredéke nem tanult tovább, munkásként dolgoztak becsülettel az évek során.

   Mindenkinek eszébe jutott valami érdekes iskolai történet, jó is, rossz is, amelyek az idő távlatában megszépültek, olyannyira, hogy mosolyt csaltak mindenki arcára.  Végezetül mindenki bemutatta a családját, mert vajon kivel is dicsekedhet a nagypapa- nagymamakorban lévő vén diák, mint az unokáival.

   A vadászházban  szépen feldíszített asztalnál fogyasztottuk el az ünnepi ebédet,  majd következhetett a szórakozás. Dalogattunk, táncoltunk, de leginkább beszélgettünk, egy napra újból fiatalok, diákok lettünk.

   Amikor már a többség úgy érezte, hogy elég volt a jóból, lassan búcsúzni kellett, de megígértük egymásnak, ha sors is úgy akarja, öt év múlva „Veletek,  együtt, ugyanitt!“

   S végezetül köszönöm  osztálytársaim segítségét: Cservenkáné Bihercz Marinak, Juhászné Horváth Marinak, és Molnár Verának, mert nélkülük ez a találkozó nem jött volna létre.