Ünnep után

   Az idei zimankós, kokárdás márciusi ünnepünkön a koszorúzási aktusokon jóval kevesebben vettek részt Felvidék-szerte, mint azt az ünnep fennkölt mivolta megérdemelte volna. Az idősebb generáció távozásával a helyébe lépő fiatalság jóval kevesebb érdeklődést mutat legnagyobb nemzeti ünnepünk iránt. Javarészt azért, mert a magyar gyökerek elsorvadnak a szlovák tannyelvű iskolába betuszkolt nagyravágyó szülők gyermekeinél, az anyanyelvvel együtt. Vágsellyén ez különösen jelen van néhány évtizede. A magyar tannyelvű iskola puszta léte, javarészt a környező falvakból bejáró gyerekeknek köszönhető. Pedig a helyi magyarság a maga 14-15 százalékával 3000 lelket jelent, ami egy nagyobb falu létszámának felel meg, és ez legalább 300 iskolás korú magyar gyereket jelenthetne. Az önkéntes asszimiláció eredményeként  az utcán alig hallani magyar szót, és ha meg is üti fülem ilyesmi, vissza is fordulok, mondván, nini élnek itt magyarok is? Azonban elég gyakran kiderül, hogy a  szupermarketekbe, meg a kínai boltokba érkezett shoppingolókról van szó, és a környék falvaiból ruccantak be. A boltokban igyekszem mindenütt anyanyelvemen megszólalni, láss csodát, sokszor,sikerül is, mert az eladók is többnyire vidékiek. A dunaszerdahelyi illetőségű Andrea-shopban viszont az utóbbi időben egy szál magyarul tudó kiszolgálót sem találtam, ezért inkább hátramenetbe váltva magyarosan távoztam. Nem érdekli a céget a vásárló magyar nyelve, csak a biznisz. Megértem én, hogy ilyen kacifántos nyelven beszélni nehéz, most nekem is, mert nemrég kaptam fogpótló hidat a számba, amely oly vastag, mint a szájharmonika. Némely spagetti-hosszú szóösszetétel fennakad rajta. Egyébként is úgy néz ki, kerülendő dolog magyarul megszólalni, mert az amcsik sem ismerik az apacsok nyelvét, ha van még ilyen. Meg már nem is sikkes ezeken a tájakon, mert az óvódától középiskoláig nem anyanyelven  tanulóknál ez egyet jelent annak elvesztésével. Maximálisan leszűkül náluk a magyar szókincs, ami egyfajta hendikepes helyzetet teremt számukra, a gyökértelenség érzetét. Ilyet érzek én is ebben a városban, miután ötven-néhány éve hűtlen lettem, akkor még színmagyar szülőfalumhoz. És épp ezért gyakran önváddal illetem magam, maradtam volna anyám udvarában, szép fehér libáiban gyönyörködve, amelyeket  gyerekkoromban oly szívesen legeltettem. Tudom, jókora illúzió azt hinni, falumban minden változatlan. Mára a minden más ott is, idegen tájakról érkeznek új lakók, épülnek a hivalkodó, nagy házak, a kedvező jelzáloghitelek, meg falunk  olcsó telkei miatt, nem baj ha nem értik, mit beszél a szomszéd. Úgy van ez, hogy a magyarjaink megtanulták a múlt vérzivatarai folyamán, vagy miként azt István király törvényei is előírták, be kell fogadni minden idegent. Nem tudni, hogy azt előírta-e, azontúl a kedvükért a kocsmában is az ő nyelvüken beszélünk, ne higgye azt, revízióról folyik köztünk a beszéd. Mert a szlovákság egy része azt hiszi, ivás közben is ezt tervezgetjük.

   Manapság az ingatlan-ügynökségek jobban vegyítik a lakosságot, mint a Trianon utáni a cseh kolonizációs törekvések. Akkorjában a magyar falvak közé szúrva, szlovák felvidékről jött önkéntesek, állami támogatással, új településeket  alapítottak, ilymódon hígítva az összefüggő  magyar konklávét. Iskolapéldája ennek Javorinka településünk, amelyet  1921-ben alapított negyvennégy Trencsén-környéki bevándorló család, és összesen 500 hektárt utaltak ki számukra, a néhai magyar földvagyonból a hatóságok. Így minden család több mint tíz hektár ingyenföldön kezdte meg új életét. Az is közismert, hogy egy másik mátyusföldi, egykor gazdag faluban, egy-egy felsőnyitrai, partizán-igazolást szerző család akár 40-50 hektárnyi földet is kapott az elkobzott magyar nagybirtokból. Ekkorjában járta a mondás nagy csendben, a földbe nem beleszületni kell és fészket rakni rajta, hanem elég kakukktojást tojni bele. Nagyapámnak a két háború között összesen 3 hektár földje volt, hat gyermeket nevelt fel belőle, és halála után mindegyikőjüknek fél hektár jutott. De mi az ilyen  „igazságokról” nagyon tudunk hallgatni.

   Viszatérve márciusi ünnepünkre, a nép körében az legenda járta Petőfiről egykor, hogy ő egyedül robbantotta ki a nemzeti forradalmat 1848-ban. Olyan volt, mint egy gyutacs az ágyúgolyóban. Egyszerűen kiállt a Nemzeti Múzeum lépcsőjének legfelsőbb fokára, elszavalta a „Talpra magyart”, és akkor a nép felkelt. A szigetvári hős, Zrínyi Miklós és Búvár Kund vére. Ha nincs magyar forradalom, képes lett volna  meghalni a világszabadságért is, ami akkor konkréten Európa szabadságát jelentette. Amit Petőfink a mai Európáért, ahogy kinéz, biztosan nem tette volna meg.  Magyarországon azóta még kétszer volt forradalom, egy balos és egy jobbos. Mert ha nincs forradalom, akkor nagy a baj, ahogy Ady is írta: „Nekünk mohács kell „ című  versében: „Ne legyen egy percnyi békességünk, mert akkor végünk, végünk”.  A boldog csillagzat alatt született nemzetek beérik azzal, hogy boldogok, akár mások rovására is, de mi magyarok, ezek szerint csak a bajban vagyunk boldogok attól, hogy végre öszefogunk. Nos a felvidéki magyarság már tíz éve bajban van, mióta nincs parlamenti képviselete, és akik arra lennének hivatottak, hogy  terepjáróba vágódva a terepen mérnék fel a bajt, és orvosolnák azt, maguk is bajban vannak önmagukkal. Mohács meg kell a fenének.

   Most a mi drága politikai alakzatunk három felé húz, és minderről fámák szintjén értessül a nyilvánosság is. Nincs szóvivő, mert nincs mit mondani. Egyik szárnya  etnikai érdekek mentén munkálkodik, a másik Világi Oszkár multinacionális érdekeit tolja, a harmadik pedig Bugár Béla idült ideológiai álmait, egy megbékélésben összeboruló vegyespártról. Amelyben a kisebbség fényezi majd többség cipőjét. Hogy tarthat igényt ez társaság támogatásunkra, ha nincs benne annyi puca, hogy a Magyar Szövetség nenet viselje? És Matovics meg ott ólálkodik a kertek alatt. Szép idők elé nézünk szeptemberig!