Rettegés

   COVID – 19: Aki még nem kapta el, abban bízik, a kór majdcsak elkerüli, esetleg könnyebb tünetekkel túléli. Aki átélte, nem kívánja az ellenségének sem. A koronavírus fertőzést lapunk két munkatársa, Horváth Judit, a Megbecsültek Társasága oldal szerkesztője és Rózsa Sándor, a Zenesarok rovat vezetője is átélték. Tapasztalásaikról, küzdelmeikről az alábbiakban olvashatnak.

Rettegés

   Nagyjából egy éve hallottunk először valami járványról. Denevérekről vagy patkányokról terjedt át az emberre valahol Kínában, a világ végén. Nem tudják pontosan még, mi ez, gyógyítani nem lehet, kezelni csak nehezen. Nádszegen a fenét sem érdekli, Wuhan messze van, a denevérek nem röpülnek ide. Megtartjuk a papa 90-es születésnapját, ötvenen vagyunk, csak a svájci rokonon van szájmaszk, de ő amúgy is mindentől fél. Egyszer csak Szlovákiában is megvan az első beteg, pár hét múlva az első halott. Felfüggesztik az amatőr fociligát, korlátozásokat vezetnek be. Ez komoly lehet, de 27 halott, első hullám, öt millió emberre vetítve nem sok. Csak egy kicsit félünk.

   Az őszi fociliga el sem kezdődik. Covid-tesztre megyünk. Mi ez?  Nádszegen is van fertőzött? Persze, az öregotthonban. A határokat lezárták, meghalt a nővérem Pesten, még a temetésre sem mehettünk. Itt a második hullám és van Nádszegen is Covid-halott. Ez már nem vicc.

   Elmaradnak a szilveszteri bulik, becsuknak a kocsmák. Ez pedig egyenesen vészhelyzet. Nálunk a család összejár, kártyázunk, beszélgetünk.  Mindenkinek negatív a tesztje, de azért már nem fognak kezet a fiúk.

   A húgom nem enged Galántán az apámhoz, nehogy odavigyem a betegséget. Megértem. Mióta meghalt a nővérem, apu nem kel föl az ágyból, három hónapja nem láttam. Voltam Galántán, nem bírtam tovább, becsöngettem apámékhoz, álltam a kapuban. Nem vagyok fertőzött, tesztem van, hadd nézzem meg. Feküdt, ébren volt, még megismert. Harmadnapjára elment. A temetésen rettenetes hideg volt. Járvány ide, járvány oda, sokan voltunk. Részvétet kívántak, kezet fogtak velünk, sírtunk.

   Fönntartásokkal megyünk hétvégén a tesztre, de semmi baj. Negatív. Ennek ellenére szombaton éjjel a gyorsmentők jönnek a feleségemhez. Szívritmuszavara van. Nem viszik be, csak a negatív teszt után. Galántán csak covidosokat vesznek át, Dunaszerdahelyen meg kiakadnak, hogy miért ide hozzák a Galántai járás betegeit. Kikezelik őt, és reggel haza is hozom. 

   Keddre belázasodunk mind a ketten. Ez biztos a vírus! Elkapott. Végünk! Nincs megírva a végrendeletem. Rendetlenség van az udvaron, meg kell metszeni a fákat. A következő két napon jó idő van, összeszedjük magunkat és nekifogunk, mindent rendbe rakunk. Csak a nagy halom ág van az udvaron. Pénteken rettegve megyünk az elsők közt a vírustesztre. Reménykedünk, biztos csak a temetésen fáztunk meg. Bea a 22-es, én a 23-as számot kaptam. Furcsa módon Mónika gyorsan, öt perc múlva mondja a 22-est. Még meg sem melegítettük a kultúrház lelátójának székét. A feleségem kirohan a teszteredményével, mint a szűzlány, mikor elveszti az ártatlanságát és azt hiszi, ez látszik rajta.

   Megtörtént, itt az igazság. Pozitívak vagyunk. Karantén, kórház, lélegeztetőgép, temetés. Még sírhelyünk sincs. Megpróbálunk úrrá lenni a helyzeten. Mindenkit körbehívok, akivel találkoztam és megmondom, mi van velem, vigyázzanak magukra. Nem jöhet senki, nem megyünk sehova. Kétségbeesetten kutatjuk, hol kaphattuk el. A temetésen, a boltban, a szerdahelyi kórházban, vagy az unokatestvér hozta, aki aztán szintén beteg lett, vagy a Bea testvére, aki már átesett rajta és fél év után meglátogatott. Mindegy, most itt vagyunk lázasan, fáradtan, de „pozitívan”. Túl kell élni.

   A feleségem készült. Az interneten mindent megtudott a betegségről. Preventíven szedtük a vitaminokat, sikerült egy 100 százalékos állatorvosi gyógyszert is beszerezni. Aztán egy másikat is. A nekünk szánt csomagokat csak beakasztják a kerítésen, leteszik az ajtó elé. Törődnek velünk. Ez jólesik. Éjjel kijön az izgalom a feleségemen, hiába játssza a hőst. Hajnalban újra itt a mentő a ház előtt. Az idősebb doki kinyitja az ajtót, kér egy széket, leül és az előszobából irányítja a vézna doktornőt, aki mint egy nepáli serpa, föltornyozott hátizsákban behoz minden életmentő fölszerelést. Bedrótozza a feleségemet és a szívkardiográfot a széken ülő doki felé fordítja, aki 5 méter távolságból figyel és osztja a parancsokat. Tudják már a dokik, hogy fertőzőek vagyunk, nem is viszik be a feleségemet, valamit igazítanak rajta és itthon hagyják. Ez nem komoly. Nekik.

   A körzeti orvos telefonon rendel, megmondja, mit vegyünk ki a patikából, de a feleségem ezt jobban tudja. Gyógyszermánia, ez nem lehet más. A legtutibb ötletek az internetről, barátoktól, rokonoktól. Elkezdődött a terápia. Reggelire egy csomó bogyó, mindegyik feltétlenül szükséges és kihagyhatatlan! Van egy nagyobb hajó alakú, majd egy kerek, olyan, mint a kis malomkő, aztán a fehér diszkosz – ez fene keserű, van ilyen pici átlátszó sárga tojás – ez jó, aztán stílszerűen két darab fehér koporsó alakú, majd egy fehér-barna kapszula, aztán kettő apró fehérke, a rózsaszín Lentilky és még egy nagy fehér. A feleségemnek még plusz pár fajta. Szépen libasorba rendezgetem magamnak az asztalon, aztán nekilátok. Mire a kígyó farkához érek, hányingerem lesz. Mit kényeskedem, igyam le, ez a parancs! A vízben már fel van oldva egy pezsgőtabletta, föl van öntve biztosan használó gyógysziruppal. Felemelő! Még nincs vége. Jön még háromfajta kanalasorvosság. Egy rettenetes, egy elviselhető és a finom. Az egyik dobozon van egy szép fehér ló. Ha ezt is be kell vennem, nyeríteni fogok. Mire végigcsinálom, elfáradok és le kell feküdnöm. Ha ezt napi háromszor túlélem, akkor megmaradok.

   A tünetek jelen vannak állandóan. Fáradékonyság, láz. Egyik nap 37 fok, majd 38, aztán 39, újra 37. Beatrix szerint a vírus keresi az ember gyenge pontját. Neki hol a dereka fáj, hol a válla, hol a torka. Nekem állandóan a fejem. A gyenge pont?

   Jó idő van, ülünk ketten a kerti padon, odajön a kutyánk. Megsimogattatja magát. Ő is elkapja, mondja Bea. Nem baj, velünk döglik meg! Szép lesz.

   Az élet másoknak nem áll meg. Keresnek telefonon, nem tudják, mi van és rákérdeznek. Ekkor aztán kiszakad a zsák. Emberek, akiket csak telefonból ismerek, elmondják a gyógymódot és a tuti megoldásokat.  Az ő anyósa is elkapta, ezt meg azt szedett, így meg úgy csinálták. Sokáig bírta, pedig idős volt. És? Aztán meghalt. Hát ez nagy „öröm”, mondom. Köszönöm, hogy hívott, sokat segített.

   Az étkezéseknél keressük a legkönnyebb evőeszközöket, a fáradtságtól egyre nehezebb emelgetni. A sógornőm kakaós kalácsot süt. Beteszi az ablakba, behozzuk, nekifogunk. Egy darabnál nem bírunk többet megenni, elfárad az állkapcsunk a rágástól. Pihenünk egyet, újrakezdjük. Nézzük a TV-t, facebookozunk, ülünk, fekszünk, alszunk, eszünk, birkózom a tablettákkal, a feleségem állandóan telefonál, ő viszonylag jól bírja.

   Nézem a híreket, a naponta változó rendeleteket. A statisztikákat. Két hete még nem voltunk benne a kimutatott fertőzöttek között. Most igen. Várjuk, mi lesz tovább. A beoltottak között nem leszünk biztosan, hiába vagyunk hatvan körül. Van még két kategória. Egyre több a gyógyult. Egyre több az elhunyt. Hol leszünk? Rettegünk.

Rózsa Sándor

Amikor az ember a saját bőrén tapasztalja meg!

   Több mint 1 éve feje tetejére állt a világ a világjárvánnyal kapcsolatban, ami nagyban megváltoztatta mindenki életét: megtanultunk maszkot hordani, kezet fertőtleníteni, távolságot tartani, otthonról dolgozni, kijárási korlátozásokhoz igazodni. A sok ránk zúduló információ már túltelítette mindenki ingerküszöbét, és azt hinnénk, hogy már mindent tudunk a covid19-ről, pedig nem. Az emberi oldalába csak akkor gondolunk bele rendesen, amikor belecsöppenünk.

   Minden apró köhintéstől vagy tüsszentéstől elrettenünk, hogy „biztos elkaptuk!” A rengeteg információ ellenére az embert ijesztő hidegzuhanyként éri az, amikor a hétvégi tesztelés alkalmával a mintavevő egészségügyis hamar visszajön az eredménnyel és félrevisz, mivel a pozitív eredményt hamarabb kimutatja a teszt.

   Gyorsan elsorolja, hogy mit kell tenni és a tesztigazolásra is rá van nyomtatva, de valahogy nem fogja fel az ember azt, hogy most mit is hall. Ugyanakkor egyszerre ezernyi aggodalom és kérdés fogalmazódig meg:

•  mi lesz a családtagokkal?
•  kit fertőzhettem még meg?
•  hol kaptam el?
• -mikor kell hívnom a családi orvost?
•  kit kell még értesíteni?
•  hogyan mondjam el édesanyámnak, hogy a vérnyomása ne ugorjon az egekbe?
•  van otthon elég ételtartalék a 2 hetes karanténra?
•  milyen gyógyszert kell beszerezni?
•  ugye nem kerülök majd kórházba?

   Talán a legrosszabb az aggódás, a félelem az ismeretlentől! A média minden csatornán zúdítja ránk a romló statisztikai adatokat, a korházba kerültek tragédiáját, ami a pozitív tesztet megkapó friss beteget még aggódóbbá teszi. Indulhat a hajsza a gyógyszer után, amit nem lehet a patikában kapni, és a hivatalos ügyek intézése! Addig nem szabad betegen ágynak esni amíg a családi orvosnak szkennelve el nem küldjük az eredményt, a gyerekorvost nem informáljuk, a még negatív családtagokat be nem jelentjük PCR tesztre, a könyvelőnek nem küldjük el a betegszabadsággal kapcsolatos információkat és a szociális biztosítóba is be kell jelenteni a dolgokat. Indulhat a gyógyulás a „papírmunkát követően” és jöhetnek a tünetek: izomfájdalom, hőemelkedés, fejfájás, enyhe szédülés, köhögés, aluszékonyság, fokozott fáradékonyság, légszomj, szaglás elvesztése, ízlelés csökkenése, étvágytalanság. Persze ez csak az én esetemben zajlott így, mindenkinél más és más, mivel hihetetlenül sokoldalúan hat ez a vírus az emberi szervezetre. Az első 3-4 napban mindig gazdagodott a tünetek skálája és végül az első hét után elkezdődhetett a valós javulás.

   Ilyen sérülékeny helyzetben az apró gesztusok hihetetlenül nagy lelki erőt tudnak adni. A jóbarátok azonnali és önzetlen segítsége, a család odafigyelése, az orvosaink profi és odafigyelő hozzáállása átsegített a lelkileg is embert próbáló pillanatokon.

   Most, hogy már biztonságosan a hátam mögött tudhatom ezt a betegséget, számos fontos felismerést hozott az életembe a covid-19 fertőzés. Muszáj mindenből a jót kihozni, így ez is egy életmódváltás felé vezető utat nyithat meg: fontos lassítani a mindennapok rohanásából, fontos jobban odafigyelni egymásra, fontos a családdal minél több értékes időt együtt tölteni, fontos a napsütésbe sütkérezni, nem kell mindig felrohanni az emeleti lépcsőn, a szervezetünk vitaminszintjét minél magasabban kell tartani, és a pozitív világszemléletet még egy pozitív teszt árnyékában sem szabad elveszíteni!

Horváth Judit