Őseink konyhanövényei és fűszerei

   Anonymus szerint őseink ,,Szkítiában főleg húst, halat, tejet és mézet fogyasztottak, és volt bőven fűszeres boruk”.

   Az ételek alapanyagainak rangsorában természetesen az állattartásnak volt meghatározó szerepe; a húst főleg a birkák (juhok) szolgáltatták, de nagymértékben fogyasztottak szarvasmarhát és más állatot. Amíg a férfiak a nyári szálláson tartózkodtak, az asszonyok (-a ,,fehérnép”-) gabonát arattak, zöldségféléket és gyümölcsöt termesztettek. Hal fogyasztásra feltehetően a bő állatállomány miatt nem volt szükségük, azt csak ,,kiegészítő” ételnek használták. A vadászatot ,,hobbyként” kedvelték; sólymaikkal vadgalambot, fácánt, vadkacsát, vadlibát fogattak, idomított sasaik, pedig nyulat, őzet, esetenként szarvast is elejtettek. A ,,vadállatok” őseinknek ételrendjét csak kiegészítették, abba ,,színt” hoztak, de ezek nem képezték élelmük alapját. Vadászkutyáik (erdélyi Agárd, erdélyi Kopó és a kétféle Vizsla) főurainknál elsősorban a ,,hobby-vadászatot” szolgálták. Őseink nyilván jól ismerték a fogyasztható növényeket, a gombákat is, amelyekkel ételeiket ízesítették, de elsődleges táplálékul számukra az sohasem szolgált. A vadon termő gyümölcsféleségeket; az epret, a szedret nyilvánvalóan fogyasztották. Szinte minden gyümölcsre vonatkozó szavunk (alma, körte, dió, birs, szeder, szőlő stb.) honfoglalás előtti. Őseink nyilvánvalóan értettek a gyümölcsfa-kertészethez. Korai gyümölcsfáink edzett fák voltak, amelyek különösebb gondozás nélkül teremtek és magról is szaporodtak. A gyümölcsöket télire aszalták, esetleg- már korán – fonott aszalókon szárították.

   A Természet nyújtotta mézet is nagy szeretettel, fogyasztották; a méh és a méz szavunk ősi török eredetűek. Őseink felhasználták a vadméhek oduiban talált mézet, de maguk is méhészkedtek. Ősi méhészkedő nép vagyunk. Az Árpád korban a falvak sora foglalkozott méhészettel. Födémes, Méhész, Méhes, Méhlő, Sonkolyos helységneveink tanúsítják, hogy ezt az ősi foglalkozást régóta ismerték. A mézből készült a méhsör (méhser), a méhek lépéből a viasz, amelyet, elsősorban nem világításra, hanem öntőminták készítésénél használták fel. Az ázsiai népekről olvassuk, hogy élőfákat faragtak a méhcsaládok számára. Régebben a nyírfát megcsapolták; a Székelyföldön ma is meglévő „viricselés” ma inkább csak gyógyszer-alapanyag, mint élelemszerzés céljából történik. Régen -különösen ínség idején- megették a magyaltölgy apró makkját, amelyet parázs alatt megsütöttek.

   Őseink zöldségféléit feltehetően a világfa jelképrendszere alakította ki. Elsődlegesek az égi világgal kapcsolatban hozható növények és termények: a fán termő gyümölcsök, virágok, ehető levelek és méz voltak. A földi világ növényei a kalászos növények (árpa, búza, köles), leveles növények, füvek, virágok és a gombák voltak. A földalatti világot elsősorban a vöröshagyma, a fokhagyma, a sárgarépa, a fehérrépa, a torma, bizonyos ehető gyökerek és gumók szolgáltatták, de a káposzta is fontos alapanyagok közé tartozott. A növényi eledelek közül a hagymát, a borsót, a káposztát, a babot, a sárgarépát és a salátaféléket asszonyainak már a honfoglalás előtt használták.

   A kapás és ásós kertgazdálkodás emlékeképpen eddig két ásót ismerünk honfoglaláskori sírjainkból. Mindkét ásó női sírból került elő. A kerti növények nagyobb arányú termesztését a kertészetekben tanulták. A kapásnövények nagyobb arányú termelés a Szent István utáni időkben kezdődött.