Nyugdíjban

   Négy éve értem el a nyugdíjas kort. Sok minden nem változott. Ugyanúgy dolgozom. Talán csak annyi, hogy anyagilag jobban állok. Amíg eddig befizettem a szociális hozzájárulásokat, most én kapok az államtól. Nyugdíjat. Persze, keveset. Ha nem lenne vállalkozásom, pont éhen halnék. Így egy kicsit jobb. Van esély a túlélésre. Igen, de meddig. Tíz év, húsz év. Ki tudja? 

   Közben meg annyi dolgom van. Most is érettségi találkozóra kell mennem. Nem is tudom hányadik. Összejövünk. Számoljuk, mennyien vagyunk. Ki tud még eljönni? Ki hiányzik? Megemlékezünk arról, aki már soha nem jön el.  Nagyobb iskolai találkozókra én most már csak névjegykártyával engedném be a résztvevőket. Egyszerűen nem jut eszembe az iskolatársak neve. Lenne mindenkin egy cetli, rajta a neve, lánykori neve, és az osztály, amibe járt. Senkinek sem lenne ciki a kérdezősködés. Rajtam ez sem segítene, mert olvasószemüveg nélkül képtelen lennék elolvasni bármit is. Az arcmemóriám meg katasztrofális. Egyszer egy össziskolai találkozón kérdezem a mellettem ülőt, Te Jano, ki az a csaj ott a Milos mellett? Azt én se tudom, mondta ő, de az nem Milos, hanem Julo, én pedig a nem a Jano, hanem a Palo vagyok. Nem szóltam semmit, de megnyugtatott a tény, hogy következetesen Ferónak szólított.

   Szóval megértem a nyugdíjas kort. Reggel fölkelek. Hétkor. Minek ilyen korán? Nem tudok tovább aludni. Gimnazista koromban nem értettem, minek kell hajnali nyolcra járni  iskolába, amikor az ember a legjobban aludna. Az első órán még lehetne egyet nyitott szemmel szundítani a hátsó padban, de Rényei tanárnő hangja felriaszt, meg mindenféle kérdéseket rak föl a kettős kötésű szacharidokról. Ez a nő zavarja az órát! A Fabó tanárnő jobb volt. Ő tisztességesen késett legalább egy negyedórát. Ez alatt a matek házifeladatott is le lehetett másolni.

   Este TV-t nézünk a feleségemmel. Menetrendszerűen elalszunk mind a ketten. Reggel megkérdezem: ki nyert? A Schwarzenegger. Ilyen focicsapat nincs, mondom. Nem focit néztünk, hülye vagy, mondja ő. Ezzel nem vitatkozom. Egyébként már mindegy, mit nézünk. Csak berregjen a TV. Az első reklám után idegességemben úgyis rögtön elalszom. A filmeket elfelejtem, és így mint egy újszülöttnek, minden film új. Na, nem minden! A karácsonyi Winnetou meg a Colombo az más. Azt megismerem.  

   Nekiállok felöltözni. A zokninál tesztelem magam. A jobb lábamra fel tudom húzni egy lábon állva támaszkodás nélkül. A bal lábamra csak harmadik nekifutásra. Néha csalok. Fenekemmel támaszkodom az ajtófélfának. De csak egy kicsit.  Komolyan neki kellene fogni a mindennapi tornának! Holnaptól elkezdjük. Tegnap volt az ötödik évfordulója, hogy megfogadtuk: holnaptól elkezdünk tornázni. A reggeli kávénál kiderül: ma ma van és holnap lesz a holnap. Amit mondtunk, azt be kell tartani. Holnaptól tornázunk!

   Tíz órára elkezdődik a nap. Bea elmegy a faluba, munkába, boltba, gyerekekhez. Nincs kötött munkaideje, megy, amikor akar, jön, amikor elvégzi a dolgát. Elolvasom a híreket, valamit piszmogok a számítógépen, válaszolok a levelekre. Körbejárom az udvart, megnézem a postaládát, beszélek a kutyával. Nem válaszol, de nagyon okosan néz vissza. 

   Délre megjön az asszony. Ebédelünk. Hálás vagyok, megint megmentette az életem. Fiatalabb, mint én. Neki könnyű. Közben jajgatni kezd: ez fáj, az fáj, fáradt vagyok. Hát akkor én meg már mit mondjak?  A te korodban hét árkot átugrottam fél lábbal. Mit főzzek holnapra? Kérdi. Ha nem mondom meg, akkor megbüntet, és rakottkrumpli lesz. Inkább megmondom. Megmondom, mi legyen, de akkor is egész más valamit főz. Legalább nem rakottkrumplit. Az nem a kedvencem.

   Ebéd után ledőlök pihenni. Fárasztó a semmittevés. Feleségem kitalálta, mi a dolgom. Le kell nyírni a füvet! Szerdán? Ma csütörtök van. Csütörtökön? Nagy a fű. Mert állandóan öntözöd!  Mielőtt összevesznénk rajta, nekiállok füvet nyírni. Kitalálhatnának már valami lassan növő, vagy göndör fűfajtát. A méhlegelőről, virágos rétről az udvaron hallani sem akar. Rövidre nyírt, sűrű pázsit kell neki. Focibolond. Kedden és csütörtökön este hatra megyek pingpongozni, szerdán zenekari próbára, vasárnap teniszre. Most szombaton meg érettségi találkozóra. 

   Eltelik a nap, eltelik a hét. Minden hétvégén legalább egy unoka nálunk alszik. Legtöbbször párban vannak itt. Ha a szüleik buliznak, akkor mind a hárman vagy négyen. Ilyenkor az emeletre megyek aludni. Nagy a nyüzsgés az egész házban. Örömmel takarítunk ki utánuk. Végre hazamentek. Már egy hete nem aludt nálunk egyik sem. Menj, asszony, hozz a szomszédból egy gyereket! Hiányoznak. Nyugdíjas napjainkon történjen valami.