Miért nem számíthatnak az őshonos nemzeti kisebbségek az Európai Unió segítségére?

   A kommunizmus bukásától Szlovákia és a V4-ek Európai Unióba való belépéséig tartó röpke másfél évtizedben a felvidéki magyarság nem csupán a demokráciaépítés buktatóit (lásd például Vladimír Mečiar harmadik kormányát) tapasztalhatta meg. Az össztársadalmi forradalmi kohézió lecsengését követően egyértelmű tanúbizonyságot nyert úgyszólván a teljes szlovák politikum (tisztelet az elenyésző kisebbséget alkotó kivételeknek) magyarságellenes alapállása: a nemzeti közösségünkkel szembeni bizalmatlanság, jogérvényesítő illetve jogbővítő törekvéseinkkel szembeni masszív ellenérzések, azok priori elutasítása. A 20. század végén, a számos, szempontunkból nézve pozitív nyugat-európai (az egyszerűség kedvéért ideértve az összes 2004 előtt csatlakozott tagállamot) példát látva nem kevesen abban reménykedtünk, hogy majd az Európai Uniós jogi keretekben és intézményrendszerben támaszra lelünk, és nemzeti kisebbségünk számára fontos kérdésekben segítségükkel gyorsabban és akár lényegesen komolyabb eredményeket érhetünk el. Nos, az Unióhoz nálunk három évvel később csatlakozó erdélyi sorstársaink immár a mi első tapasztalatainkra (is) alapozva hangoztatták, hogy jó lenne a náluk többségi román nemzettől minél több engedményt kicsikarni még a közös házhoz való csatlakozás előtt (amikor még - talán a későbbi belső egyensúly biztosítása érdekében? - valamelyest erre a kérdéskörre is odafigyeltek az előcsatlakozási tárgyalások során az Uniós ítészek), mert EU-n belül erre sokkal kevesebb lehetőség lesz.

   S íme, EU-s csatlakozásunk óta eltelt újabb bő másfél évtized, amely tökéletesen bizonyította, hogy az Európai Unió nem vesz tudomást az őshonos  nemzeti kisebbségekről, illetve azok gondjairól, legyenek akár életbevágóak az adott közösség számára. Bizony, lesújtó felismerés, de tény, hogy 1989 novembere és 2004 májusa közt, az EU-n kívüli Szlovákiában, szinte végig Mečiarral és Slotával küzdve, magyar közösségünk szempontjából lényegesen több eredményt sikerült elérnünk, mint az azóta eltelt időben, immár az Unió berkein belül. Arra, hogy az Európai Unió miért ignorálja az őshonos nemzeti kisebbségek problémáit, többféle válasz is adható, melyek közül néhányra a teljesség igénye nélkül próbálok rámutatni.

Azok az Uniós hatáskörök...

   Az okok keresése során az európai együttműködés kereteit rögzítő jogszabályokban kutakodva könnyen találhatunk egy kézenfekvő választ. Az Uniónak azokban az ügyekben van jogalkotói és/vagy döntéshozatali hatásköre, amelyekben ezt a hatáskört a tagállamok az alapító dokumentumokban vagy a későbbi Uniós szerződésekben a nemzetek fölötti entitásra átruházták. Mivelhogy az Európai Uniónak a nemzeti kisebbségek védelme tekintetében alapvetően nincs hatásköre, így ezekben a kérdésekben nem jogosult eljárni. Erre a lényegében véve valós jogi állapotra előszeretettel mutat rá nemzeti kisebbségi ügyekben az EU-tagok nagy többsége, köztük a nyugatiak is. S hogy ezt az alapvetést mennyire komolyan védelmezik, jól leszűrhető az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója (FUEN) által fémjelzett Minority Safe Pack kisebbségi jogvédelmi kezdeményezés sorsából is, melynek aláírásgyűjtésébe a felvidéki magyarság is bekapcsolódott.

   A kezdeményezés jogalapját a 2012-től bevezetett, ún. európai polgári kezdeményezés intézménye adta, s célja az volt, hogy megteremtse az európai polgárok Uniós jogalkotási folyamatban való részvételének lehetőségét, amennyiben az adott kezdeményezést legalább hét tagállamból származó, minimum egymillió szavazóképes polgár aláírásával támogatja. Tehát, ha az egymillió aláírás összegyűlik, akkor a Bizottságnak napirendre kell tűznie a kérdést, hogy jogszabályt fogad-e el az adott témában. Magának az aláírásgyűjtés elindításának előfeltétele, hogy az Európai Bizottság döntsön a kezdeményezés engedélyezéséről, azaz hogy Uniós hatáskört érint-e a felvetett ügy. A Minority Safe Pack esetében a Bizottság az aláírásgyűjtés lehetőségét a 2013-as kérelmezést követően tulajdonképpen visszakézből elutasította, éppen arra hivatkozva, hogy a FUEN kezdeményezése nem érint Uniós hatáskört. A kezdeményezők ezt követően az EU Törvényszékéhez fordultak jogorvoslatért, amely 2017-ben megsemmisítette a Bizottság döntését. S habár az ezt követően megvalósított aláírásgyűjtési akció sikerrel zárult, a téma megtárgyalását követően a Bizottság 2021-ben nem meglepő módon úgy döntött, hogy nem indítja el a jogszabályalkotási folyamatot. A Bizottság üzenete tehát egyértelmű: úgy gondoljuk, hogy ez nem a mi hatáskörünk és nem is akarunk vele foglalkozni.

   Ha picit mélyebbre próbálunk ásni, megállapítható: sem az egykori Európai Közösséget és Közös Piacot létrehozó államoknak, sem a később csatlakozott tagoknak nem volt szándékukban nemzeti kisebbségi kérdésekben hatásköröket átruházni a nemzetek felett álló közös szervekre. Elsődleges céljuk a hatékony gazdasági együttműködés feltételeinek megteremtése volt, s egy sor döntésen jól látható, hogy napjainkban is ez a legfőbb vezérlő elv. Mindezzel szorosan összefügg, hogy az EU jelentős őshonos nemzeti kisebbségekkel rendelkező nyugati tagállamaiban sem egységesült egyfajta nemzeti kisebbségvédelmi minimum. Habár, mint az írás elején említettem, az érintett népcsoportok a legtöbb helyen egyértelműen magasabb szintű jogokkal rendelkeznek, mint a korábbi keleti blokk országaiban élő sorstársaik, országról országra más volt a helyzet, más a fejlődéstörténetük, minden nemzeti kisebbségnek saját magának kellett megvívnia a harcát jogaiért, s az elért eredmények nagyban függtek a többségi nemzet hozzáállásától és egy sor további tényezőtől, melyekre talán megéri pár gondolat erejéig kitérni.

Hogyan rendezték a kisebbségi kérdést tőlünk nyugatra?

   A kisebbségi közösségek nem kevés esetben súlyos, olykor hosszan elhúzódó konfliktusok árán tudtak előre lépni. Az olvasók java része bizonyára emlékszik még az észak-írországi IRA és a baszkföldi ETA sok emberéletet követelő robbantásos merényleteire. A baszkoknak emellett a Franco-diktatúrát követő össztársadalmi demokratikus átrendeződés és az ország hangsúlyosabb regionalizmus elve mentén történő újjászervezése (lásd még: a történelmi pillanat) is kezükre játszott, akárcsak a szintén spanyol uralom alatt élő katalánoknak, akik évszázados autonómiatörekvéseiket tudták megvalósítani (nézőpont kérdése, hogy teljesen vagy részben). Olykor a dél-tiroli osztrák-németek sem riadtak vissza a terrorcselekményektől (még ha általában kevésbé tragikus kimenetelűek is voltak), emellett a helyzetük megoldásában bizonyára szerepet játszott viszonylagos alacsony lélekszámuk. Az előzőektől eltérő módon sikerült rendezni a még kisebb lélekszámú belgiumi németség sorsát (pedig a második világháborút követően számukra sem maradt ismeretlen a kollektív bűnösség fogalma), akiknek éppenséggel a többnemzetiségű ország két nagy nyelvi közössége, a vallon (francia) és a flamand egyensúlykeresése során a lélekszámban és gazdasági erőben is élre törő flamandokéval találkozott az érdekük, s ebből a helyzetből tudtak profitálni. A valódi kakukktojás azonban a finnországi svédek nyelvi és jogi helyzete és annak viszonylag konfliktusmentes megoldása - lásd pl.: a svéd második országos hivatalos nyelv státuszát (minden finn iskolában kötelezően tanítják), persze emellett azért tudatosítanunk kell, hogy maga az alandi autonóm szigetcsoport csupán a finnországi svédek 10 %-ának ad otthont -, ami valószínűleg elsősorban az északi mentalitással és a skandináv együvé tartozás érzésével magyarázható.

   A fenti felsorolásból kimaradt Franciaország és az annak területén élő nemzeti kisebbségek, itt ugyanis nem tudunk igazi sikertörténetet, vagy akár csak pozitív példát említeni. A francia állam hagyományaihoz méltóan nagyon szűkmarkú a saját kisebbségeivel szemben, s napjainkra ezek nagy többségét szinte teljesen megfojtotta. A franciától eltérő nyelvek használata lényegében sem a hivatalokban sem az oktatásban nem volt lehetséges, sőt, a francia alkotmány egészen a 21. század elejéig egyáltalán nem ismerte el semmilyen őshonos nemzeti közösség létét az ország területén. Franciaország nem ratifikálta a Kisebbségi vagy Regionális Nyelvek Európai Chartáját, a Nemzeti Kisebbségek Védelméről szóló Keretegyezményt pedig nem írta alá. A francia Alkotmánytanács 1999-ben arra a következtetésre jutott, hogy a Kisebbségi vagy Regionális Nyelvek Európai Chartája az alkotmánnyal ellentétes. A regionális vagy kisebbségi nyelvek magán- és közéletben való használatának jogát olyan alkotmányos alapelvekkel találta ellentétesnek, mint a köztársaság oszthatatlanságának elve, a törvény előtti egyenlőség elve és a francia nép egységének elve (lásd: Demény Gyöngyvér: Etnopolitika Franciaországban).

Az én házam az én váram...

   Mindezek ismeretében összegezhetjük, hogy az Európai Unió elődjének számító Európai Közösség hat alapító tagjából három (Franciaország, Olaszország, Belgium) is rendelkezett olyan saját területén élő nemzeti kisebbséggel vagy kisebbségekkel, amelyek felé nem állt szándékában jogbővítést gyakorolni. A népesség szempontjából akkor még csak épphogy legnagyobb Németország pedig, cserébe a várható gazdasági előnyökért, illetve azért, hogy a hitleri rémuralmat követően a nyugati gazdasági és védelmi szövetségek teljes jogú tagjává válhasson, lemondott az etnikai kisebbségek kérdésének feszegetéséről. A később csatlakozott Egyesült Királyság, Spanyolország vagy éppen Görögország további nyelvi, etnikai kisebbségeket hozott be a Közösségbe. Éppen ezért, az egyes nemzeti kisebbséggel rendelkező nyugati EU-tagállamok mindenkori kormányai sosem forszírozták, hogy más tagállam kisebbségügyi problémáiba beavatkozhassanak, hiszen a kölcsönösség jegyében azt várták el, hogy a saját nemzeti kisebbségeikkel kapcsolatos dolgokba se avatkozzon bele senki kívülről. A keleti belépésekkel pedig a  „problémát“ jelentő nemzeti kisebbségek száma tovább gyarapodott (balti államok, Szlovákia, Románia, Bulgária, stb.), s az új tagállamok központi kormányzatainak döntő többsége nagyon szívesen csatlakozott ehhez a politikához. Ennek a szándéknak a visszatükröződését láthatjuk az Európai Unió későbbi szerződéseiben is, ezért nem találja bennük a nemzeti kisebbségi kérdéskört az Európai Bizottság.

   Jól láthatóan érvényesült ennek az elvnek a betartása legutóbb a 2017-es katalán függetlenségről kiírt népszavazás ügyében (amelyet a katalán autonóm parlament a spanyol központi hatóságok tilalma ellenére hirdetett meg). A népszavazást pártolókkal, illetve azon résztvevőkkel szemben rendőri erővel léptek fel, a referendumot elrendelő katalán politikusok némelyike külföldre emigrált, mások börtönbe kerültek. Spanyolországot mégsem feddte meg (legalábbis nyilvánosan) egyetlen Uniós tagállam, sem intézmény, sem a katalánok felé való szimpátiáit nem fejezte ki senki.

   Tehát, az Európai Unió számára, habár a 450 millió fős népességének legalább 10 %-a valamelyik őshonos nemzeti kisebbség tagja, az őket kisebbségi mivoltukban védelmező jogok kérdése tiltólistán szerepel. Amíg ebben nem következik be fordulat, addig mi sem várhatjuk, hogy az EU-s intézmények majd a közösségünk segítségére sietnek. Bármilyen eredményt is sikerül elérünk (remélhetőleg lesz ilyen), a saját munkánk mellett egy sor, az EU-tól kevésbé függő körülmény eredője lesz.