Jónás László, az íjász

Az érmek, serlegek, elismerő oklevelek és mindenféle egyéb trófea több évtizedes kitartó munka eredményei. Valamennyi a sportoló tehetségét bizonyítja, legyen az a legkisebb versenyen vagy országos, netán nemzetközi megmérettetésen kapott elismerés. Ha sorrendet kellene felállítania, melyik trófeával kezdené a felsorolást, és miért?

   Nagyon nehéz az eddig elért, több mint 500 dobogós helyezés közül egyet is kiválasztani. Vannak értékesebbnek tűnő érmeim Európa és világbajnokságokról, de én mégis a tíz évvel ezelőtt megnyert Magyar 3D Országos Bajnokság aranyérme a számomra legkedvesebb. Előtte három alkalommal végeztem a 2. helyen az évente megrendezésre kerülő kétnapos megmérettetésen. Mindig valaki más győzött le. 2013-ban végre sikerült az akkori legjobb tradicionális íjászok között diadalmaskodni. Nagyon örültem az első magyar bajnoki címemnek.

Mi késztet egy falusi fiatalt arra, hogy egy ilyen sportággal kezdjen el foglalkozni, amely idővel élete fontos részévé válik, mert – úgy vélem - az érzékek és értékes emberi tulajdonságok folyamatos csiszolódását, erősödését, a kiteljesedést jelentik számára?

   Sajnos, én már nem is annyira fiatalon, 29 évesen kezdtem íjászkodni. Akkoriban nem volt kitől tanulni, tanácsot kérni. Még internetem sem volt, hogy esetleg ott kerestem volna információkat. Lépésről-lépésre, a saját hibáimból tanulva próbáltam minél nagyobb távolságról, egyre pontosabban repíteni a vesszőt.

   Az az igazság, hogy én nem sportolni vágytam, csak szórakozni és kikapcsolódni. Az, hogy mégis sporttá vált számomra, az az egyre gyakrabban látogatott versenyeknek köszönhető. Magával ragadott a versenyek hangulata és a társaság. Addig semmi féle versengés nem volt része az életemnek.

A kitartó edzések, a tökéletességre való állandó törekvés, a versenyek izgalma milyen hatással van az emberre? Évek, évtizedek elteltével előjöhet-e a bennünk meglévő, az ősi gének hordozta tudás? Igaz-e, hogy az íjászatnak jellem- és szellemformáló ereje van?

   Erre nem tudnék általánosan válaszolni, kire így, kire úgy. Mindenkire más hatással van a versenyhelyzet. Van, aki szereti, van, aki retteg és van, aki nem vallja be. Az évek során megtanultam, hogy nem szerencsés kiélezett helyzetekben (döntők, szétlövés stb.) utat engedni az emócióknak. Utána már lehet, de közben nem ajánlott.

   Véleményem szerint nem hordozzuk a génjeinkben az íjászatot, sem az ősi tudást. Magyarok között is van szerényebb képességű-, és más nemzetet tagjai között is vannak nagyon jó és sikeres íjászok, akik őseinek semmi köze nem volt ehhez a tevékenységhez. Elég volt néhány emberöltő a honfoglalás után és a magyarság nyugati hatásra elfelejtette a lovas-nomád harcmodort. Vesztünkre, mert ezzel a taktikával győztek a tatár seregek.

  Az íjászat valójában szellemi sport is, sok sportággal ellentétben, ahol a nyers fizikai erő vagy a sebesség a fontos. Az íjászat koncentrációt és mentális állóképességet is igényel. Ez ma már tanulható a sportpszichológusoknak köszönhetően.

A családi háttérre, a barátokra, a sporttársakra lennék kíváncsi, az erőt és inspirációt adó kapcsolatokra. Mennyire vannak ők a segítségére?

   Az íjászatnak köszönhetően nagyon sok új ismerősre és barátra találtam. Az inspiráció nem tőlük jön, talán a motiváció, hogy jobb legyek tőlük az íjászat terén. Ha járnék egyesületi edzésekre, akkor biztosan kapnék segítséget, de én megmaradtam annak az egyedül gyakorló íjásznak, aki régen is voltam. A legtöbb segítséget és bíztatást a feleségemtől kapok, amit ezúton is köszönök.

Több ország sokszoros bajnokaként hogyan látja a sportág jövőjét a régióban, a világban? Hol foglalkoznak komolyan ezzel a sportággal, van-e utánpótlás, tevékenységükhöz kapnak-e támogatást, anyagi segítséget, elismerést, megbecsülést?

   Az íjászat egyre népszerűbb sport, annak ellenére, hogy nem tartozik az államilag kiemelt csapat sportok közé. Egyetlen szakágát, a pályaíjászatot négyévente a média is nyomon követi az olimpiának köszönhetően. Nálunk is egyre több egyesület alakul, ahol próbálják a fiatalok útját is egyengetni. Sajnos nagyon kevés a szakképzett edző, oktató. A fiatalok érdeklődési köre nagyon széles, szerintem kevésbé kitartóak. Ritkaság, hogy ifi korosztályokból felkerülnek a felnőtt kategóriákba, talán elriasztják őket a nagyobb távok és a népesebb mezőny. Jellemzőbb, hogy már felnőtt korban kezdi valaki az íjászatot, és az idő elteltével a veterán korosztályban találja magát.

   Az országos szövetségek lehetőségeikhez mérten támogatják a tehetséges fiatalokat. Amíg a szülők szárnyai alatt vannak, addig rendszeresen eljárnak a versenyekre, de sokak pályafutását megszakítják vagy meg is szüntetik a közép vagy a főiskolai tanulmányok.