Harminchárom év után

   Harminchárom év telt el azóta, hogy ráztuk kulcsainkat a tereken, azért is, mert november lévén fáztunk, meg hevültünk is az izgalmas helyzettől. Utcáról jött szónokok hergelő beszédeit hallgattuk, akik aztán a rendszerváltás után egytől-egyig helyzetbe kerültek. Az egyik ilyen „Che Guevara” - féle, hiányos alapiskolával, azért hordozta körbe a véres kardot, hogy szociális lakást kapjon, és még több segélyt. Munkáról nem volt szó.

   Emlékszem, Václav Klaus, az akkori föderális pénzügyminiszter és későbbi miniszterelnök beszédére a TV-ben, amikor a maga fölényes hanghordozásával bejelentette, ezentúl az állambácsi nem törődik majd senkivel, nem lesz kötelező a munka, ezért éljen meg mindenki úgy, ahogy tud. Azután tönkrementek bóvlit gyártó gyáraink, vállalataink, hogy aztán a helyzetbe kerültek olcsón privatizálhassák őket. Egyszeriben kapós lett a munka, megismertük az addig csak a propagandából ismert munkanélküliséget. A nyugat, főleg a németek felé elkötelezett kormány leépítette fegyveriparunkat, szétverte a földműves szövetkezeteket, hogy a fegyvert és az élelmet, majd amonnan hozzuk be.

   Mára ez úgy módosult odaát, hogy a környezetet terhelő termékek előállítását az Unión kívülre szervezték, az olcsó Ázsiába. Úgy kalkuláltak, hogy gazdaságuk zölddé tétele után az élelmet majd Ukrajna fogja előállítani, ha belép az Unióba. A minőség jó lesz, mert az ott lábat vetett angol és amerikai cégek szavatolni fogják a minőséget. Igaz is, Ukrajna jó messze van, az istállók és tyúkfarmok pedig büdösek, és sok CO2-t termelnek. A Duslónál is többet. Nem is beszélve a hajnalonként müezzinként harsogó kakasokról. Én már csak tudom, mert jártam a szentföldi Názáretben, ahol hajnal ötkor nem a kakasokat hallani, hanem a palesztin imám imára hívó szavát a hotellel szomszédos mecset tornyából. Amikor legjobban esik az alvás. Nálunk éppen akkor készülnek munkába a becsületes dolgozók, ha éppen nem vállalkoznak.

   Jelenleg az van, hogy Hollandia kormánya, a környezetvédelem bajnoka, betiltotta az élőállat tartását, sőt, elsőként likvidálta is. Azóta az ottani gazdák őrülten élvezik a tiszta levegőt. Egyszer gépkocsival végigvittek az országon. Rengeteg birkanyájat, tehéncsordát láttam a végeláthatatlan, zöldellő réteken. Ők voltak a legjobbak az ürühús exportjában, nekünk esélyünk se volt labdába rúgni, holott nálunk is rengeteg a legelő. És onnan jött a legjobb sajt. Most se hús, se sajt, és egyelőre Ukrajna erre egy ideig nem lesz képes. Az nem jutott a holland kormány eszébe, hogy nem kellene leölni a teheneket, csak zöld agitációval átnevelni őket, hogy széndioxidot lélegezzenek be és oxigént ki, ilymódon lényegesen mérséklődne a levegő szennye-zése. Mert ha kell, az atommag szétveréséből nagyon drágán állítunk elő atomtölteteket. Ennyi fáradtsággal a föld szennyezett légköréből leszívhatnánk a széndioxidot és karbamid-műtrágyát gyárthatnánk belőle. De ehhez nem vagyunk elég okosak. Vagy szeszt, másnéven pálinkát is főzhetnénk belőle, mert annak képlete C2H5OH, a mi gázunkké pedig CO2, amit mustgázként is ismerünk. Ehhez némi hidrogént adagolva máris mehetne a párolás. A szilvatermés amúgy is silány tájainkon. A pálinka jövedékadója évenként emelkedik, mert hát foltozgatnia kell a lyukas államkasszát.

   Amikor a rendszerváltás után megjöttek az európai árak, ezekhez pedig a 23 százalékos fogyasztási adó /DPH/ - beütött a szegénység. Én egy csapásra egy Kft alkalmazottja lettem, amikor munkahelyünket négyen privatizálták, fejenként 25 000 koronáért, amit egy számukra gyorsan megtérülő kölcsönből fedeztek. Két évig ugyanazt a fizetést kaptam, mint a rendszerváltás előtt, de már többszörös teljesítményért vártak el tőlem ezért. Két gyereklányt taníttattam, két évig csak egy pár zoknira tellett. A kisebbik lányom kényszerből télikabátot varrt magának, hogy ne fázzon.

   Akkortájban ingyen vonatok indultak Bécsbe, hogy lássuk, milyen a bőség kosara, ami egyszer majd ránk is vár. Lányaimmal nekivágtunk Bécsnek, vettem is 150 schillinget 300 korona ellenében, amiért azelőtt nálunk 40 liter benzint kaptam volna. A bécsi Mexico-Platzon, ahol szlovákiai „kerítők” csalogatták be az innen érkezett, bóvlit vásárló vevőket, én is megvettem életem első digitális karóráját 100 schillingért, amely fél év után kipurcant, mert csak utánzat volt. Az ingyenes metró átvitt bennünket a Duna alatt a híres Práterbe, ott a Donauzentrum nevű áruház-monstrumnál állt meg, hogy elkölthessük megmaradt 50 schillingünket. A kisebb falu méretű áruház falai üvegből voltak, nyitáskor felhúzták őket, úgyhogy a járdáról egyenesen bent találtuk magunkat. Azonnal tériszonyt kaptunk, mert a padlózat frissen fényezett fekete márványlapokkal volt kirakva, láttuk magunkat benne, alig mertünk mozdulni. A maradék ötven schillingből vettünk két kólát meg két nápolyit, utána egy padon megettük a hazai rántottcsirkét.

   A legnagyobb sokkot a gyümölcsrészleg okozta, mert olyan trópusi gyümölcsféléket láttunk, hogy fennakadt a szemünk. Maracuja, csillaggyümölcs, mangó, papaya, licsi, ananász és még sok minden. Akkor és ott éreztem igazán, hogy a szegénység milyen megalázó, de csak akkor fáj igazán, ha látjuk, mások milyen jól élnek. Nálunk addig csak karácsonykor volt esélyünk banánt, narancsot kapni, azért is sorban kellett állni. A hentesek előtt is ugyanez volt a helyzet.

   A rendszerváltás után azt ígérték nekünk, hamarosan utolérjük az osztrákokat jólétben. Harminchárom év elteltével azt látjuk, hogy nem vártak be minket, ma az osztrák átlagbér 4 500 eurót tesz ki, míg nálunk 1 300 eurót. Ezenkívül nekik évente jár egy teljes 13. és 14. bér, amely az átlagnál kisebb adó alá esik.

   Szeretek a Kauflandban shopingolni, csak nem értem a dugig megtöltött kocsikat. A múltkor az egyikből a földre lógott a szafaládé - füzér. Mintha a nép azt gondolná, most kell enni, mert most van mit.