Ezek már az összeomlás jelei?

   A nyugati civilizáció nagyjából az elmúlt tíz esztendő alatt olyan szemmel látható, több területre is kiterjedő ámokfutásba kezdett, amelyet sokan komoly aggodalommal követnek. Az egyénekben a saját érdekek kizárólagossága egyre nagyobb teret nyer, immár alig hagyva teret a közösségi gondolatoknak. A fogyasztói társadalom ezzel is összefüggő visszásságai, a Nyugat saját, eredeti népességének fogyása, a globalizáció immár hosszú ideje velünk vannak.

   Mintegy szintet lépve, erre tett rá most még jó néhány lapáttal a nagymértékű, gazdaságilag motivált migráció elősegítése, illetve lehetővé tétele, párosulva sokfelé a kulturális gyökereink feladásával. Majd jöttek az olyan, felülről erősen támogatott mozgalmak, mint a BLM, a woke, vagy az LMBTQ őrület.

   Közben az egyik válság a másikat váltja (Covid, háború, energiaválság, infláció). Ami legalább leköti az emberek figyelmét – vélhetik egyes körökben –, nem kerülnek a látókörbe a nép belső sorsrontói.

   Összevetve mindezt például a Római Birodalom ókori történetével, az embernek akaratlanul is görcsbe rándul a gyomra, hogy vajon mi lesz a jelenleg zajló folyamatok kifutása? Nem rohanunk-e egyenesen a teljeskörű káoszba, nem állunk-e egy, a társadalmunkat alapjaiban megrengető összeomlás előtt?

   A globális Kelet és Dél fokozatos térnyerése közben ütemet váltott, s előbb-utóbb legalábbis felzárkózik a Nyugathoz, szinte minden területen. Ők viszont más civilizációs hagyományokkal rendelkeznek, amelyek ezáltal szintén tovább fognak terjedni. Ez, ha tetszik nekünk, ha nem, a dolgok természetes rendje. Hiszen az emberiség nagyjából 90 %-a Európán és Észak-Amerikán kívül él, tehát sokkal többen vannak. Ami pedig a gazdasági, technológiai, védelmi képességek fejlettségi szintjét illeti, enélkül is törvényszerű, hogy a világ társadalmai időről időre váltják egymást a vezető helyen.

   A jelenkor nyugati döntéshozói részéről az az egyik legnagyobb baj, hogy ez utóbbi alapvetést nem akarják tudomásul venni, illetve tudatosan, de rövidlátóan ignorálják. A saját társadalmunk összekötő szövetét alkotó kereteket nem védik kellően, illetve tudatosan bontják vissza, a mediális gépezet ezzel kapcsolatban ezerrel mossa az emberi agyakat.

   Ehhez még párosul az Egyesült Államok, mint hegemón arroganicája, illetve a további kis- és közepes méretű nyugati játékosok pofátlansága. Lásd a saját agenda, mint a demokratikus államberendezkedés, az emberi jogok szelektív terjesztését, illetve megkövetelését. Jelenleg például nem baj, ha Szaud Arábiában vagy Ukrajnában nem tartják be az emberi jogokat. Ez utóbbiban az egyik nemzeti kisebbségeket sújtó intézkedést hozzák a másik után – lesznek még egyáltalán magyar iskolák a Kárpátalján maradt magyaroknak?  Ellenben viszont Magyarországra ujjal mutogatnak, például az illegális migránsok emberi jogainak vélt csorbítása miatt.

   Azzal, hogy a Nyugat ezeket az elveket tetszés szerint, azaz szelektíven alkalmazza, teljesen komolytalanná teszi a velük kapcsolatos felvetéseket. Mindenki számára világos, hogy igazából más szempontok a fontosak, nevezetesen a gazdasági és hatalmi érdekek érvényesítése.

   Februárban a ma7 meghívására Dunaszerdahelyen tartott előadást Demkó Attila biztonságpolitikai szakértő, aki karrierje során hosszú időt töltött el a világ különböző válságzónáiban, többek közt a Nyugat-Balkánon, Afganisztánban és Ukrajnában. Az előadás után volt lehetőségem megkérni őt, hogy vesse össze az 1998-as Milosevics-rezsim albán-ellenes cselekményeit Koszovóban, az ukránok orosz kisebbség irányába folytatott politikájával a 2014-15-ös konfliktus utáni években az ukránok által ellenőrzött területen. A válasza egyértelmű volt: habár mindkét esetben voltak civil halálos áldozatai a kormány saját kisebbségével szembeni fellépésének, de ezek nem haladták meg a legfeljebb néhány százas léptéket, tömeges, módszeres népirtásra nem került sor. A két sajnálatos eseménysor telesen összehasonlítható, nagyjából azonos méreteket öltött.

   Demkó Attila tehát, akit orosz-pártisággal nehéz lenne vádolni, igazolta, hogy az Egyesült Államok és a NATO a jugoszláviai esetben a nemzetközi jog szempontjából éppúgy jogtalanul indított támadást a Balkánon, mint 2022-ben az oroszok Ukrajnában. Ennek ellenére a nyugati szószólók szerint, míg a koszovói eset során a háború USA általi kirobbantása az ott élő nemzeti kisebbség védelme érdekében teljesen rendben levő cselekedet volt, a másik esetben viszont épp fordítva, a kisebbség javára beavatkozó külső erő jogtalanul járt el. Magam részéről a nemzeti kisebbségek védelmét minden törvényes eszközzel támogatom. De ugyanilyen fontos lenne az egyenlő bánásmód elvének betartása is, aminek az Egyesült Államok részéről írmagja sincs. Amit szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek.

   Ilyen körülmények mellett ne csodálkozzunk, ha az erősödő kihívók nem érdekeltek a nyugati irányítású világrend fenntartásában, nem kiegészíteni akarják azt, hanem lebontani, teljesen újraformálni. Apró, tudatos lépésekkel készítik ezt elő már napjainkban is. A globális pénzügyi rendszer alapja, a dollár egyelőre még állja a sarat, de például az ukrajnai háború komoly katalizátorként hatott szerepének gyengítésében. Újabb és újabb államközi megállapodások születtek az utóbbi hetekben is, melyekkel a dollár-alapú elszámolás helyett a kínai jüanra térnek át.  A szunnita-síita, illetve arab-perzsa viszonyrendszerben ősellenségnek számító Szaud Arábia és Irán is valószínűleg kínai segédlettel vette fel újra a diplomáciai kapcsolatokat.

   Ha majd egyszer tehát a helyzet tényleg odáig jut, hogy a globális Nyugat hanyatt vágódik, ne csodálkozzunk rajta, hogy a világ háromnegyed része cseppet sem fog búslakodni. Az a legnagyobb baj ezzel, hogy a súlyvesztését jelenleg tudomásul venni nem akaró Nyugat ezután majd sorban kapja a pofonokat, s ezek természetszerűleg a civilizációnkon belül is a periférián, azaz Közép-Kelet- és Dél-Európán, valamint vélhetően Ausztrálián fognak csattanni. Egyrészt, mert mi vagyunk közelebb a globális Kelethez és Délhez, másrészt, mert mint minden erőtérben, így a Nyugat esetében is a központ úgy próbálja irányítani a dolgokat, hogy őt érje a legkevesebb sérelem. Ez zajlik már most is az Ukrajnában zajló háború kapcsán, amikor Európát a szomszédságában levő, ezáltal legtermészetesebb és egyúttal nyersanyagok tekintetében legolcsóbb gazdasági partnerétől vágják el éppen. Ezzel a nyugati világban kizárólag Európa veszt, annak is elsősorban keletebbi fele. Persze, az embargó biztos hátrányosan érinti az oroszokat is, de nem lehet nem észrevenni, hogy a világ már említett, Nyugaton kívüli részét a mi embargónk nem érdekli. Nem is érdekelheti. Mindenki tisztában van vele, hogy a világszerte egyre növekvő kereslet okán garantált, hogy az Oroszországban oly nagy mennyiségben fellelhető nyersanyagok biztosan megtalálják felvevőpiacaikat. Ezt a gazdaságilag megmagyarázhatatlan lépést mégis önként és dalolva (?) tette meg Európa ahelyett, hogy végre saját érdekeit, a saját népeinek érdekeit tartaná szem előtt.

   Ezen okoknál fogva is kellett volna már biztonságpolitikai szempontból rég saját lábára állnia, hogy legalább idehaza ne más mondja meg nekünk, mi a nyerő (nagy tisztelet Orbán Viktornak azért, hogy az EU-belül szinte egyedüliként, az óriási ellenszélben is ragaszkodik a magyar érdekek védelméhez). Ha egy katonailag erős Európa állt volna itt egy évtizeddel ezelőtt, aki saját érdekszférájában önállóan képes fellépni, s akinek nem az oroszok megalázása lett volna a célja, hanem a velük való együttműködés, biztonsággal kijelenthető, hogy bölcsebb döntések születtek volna, s ma nem zajlana Ukrajnában háború.

   Még egyszer tehát, a jelenleg még szembejövő áradat ellenére belülről is meg kell próbálni észhez téríteni a globális Nyugatot. Az őrültség, illetve önfeladás hullámainak gátat kell szabni. A keletről és délről érkező kihívásokkal pedig sokkal több korrektséggel, kevesebb arroganciával kell szembenézni, mert az erőviszonyok fokozatos kiegyenlítődését nem lehet elkerülni. Nem a más civilizációk legyőzésére, hanem a velük való tisztességes, kölcsönösen előnyös kapcsolatok kiépítésére kell helyeznünk a hangsúlyt, hogy később ne járjunk úgy, mint Döbrögi, akin Lúdas Matyi háromszor verte le a tőle kapott kölcsönt.